Ó, azok a legendás szuperképességek anyaként…

Sok nő a vajúdási élményeit követően úgy érzi, hogy a legtöbb ultra egyszerűen rövid. Nem beszélve arról a végtelenül összeszedett problémamegoldási képességről, amit már egy újdonsült anya is bemutat a mindennapok során. Ez a gyakorlatias gondolkodásmód nagyon hasznos a versenyeken – tudod, mit egyél, mit igyál, mikor cseréld le a zoknid, hogyan tégy rendbe egy kisebb sebet és még csak véletlenül sem mélázol azon, hogy mikor fogy el végre az út a lábad alól. Ha nehézkessé válik egy helyzet, kedélyesen megállapítod: ez tényleg szívás! De ott van a pelenkázótáska és a depós csomag közti párhuzam is! A táska és a csomag tartalma kb. azonos: nedves kendő, váltóruha, némi innivaló és élelem, s persze az elmaradhatatlan popsikrém! Na jó a pelenkát nem tudjuk hová tenni ebben az összefüggésben…

Szóval, amikor anya lettem, alig vártam, hogy ezt a szupererőt magam is megtapasztaljam!

A versenynap közeledtével aztán kételkedni kezdtem. Először is a szoptatás miatt három-négy óránál többet soha nem voltam távol a babámtól. Ha ezt edzéshosszként nézem, nem elég hosszú egy-egy igazán komoly hegyi utrára való felkészülés gyanánt. Másodszor pedig, amikor választanom kellett aközött, hogy kipipálok egy edzést, vagy a babámmal töltök időt, nem ritkán az utóbbit választottam. Több mint egy évtizede futom a köreimet az erdőben, de az most sokkal vonzóbb élmény, hogy elvihetem erre a körre a kisemberemet a hátamra kötve. A hosszú futásokat tehát nem ritkán hosszú túrák váltották fel, amik során ez az apró kisember úgy cibálta a hajamat jobbra és balra, mintha éppenséggel gyeplő lenne. És végül az elmúlt év során töredék időt töltöttem alvással ahhoz képet, mint egykoron. Számtalan edzést pont azért hagytam ki, mert egyszerűen iszonyúan fáradt voltam.

Az alváshiánnyal kapcsolatban volt, aki arról biztosított, hogy legalább úgy megyek majd, mint a profik, mert nem okoz számomra gondot az, hogy talpon legyek egész éjjel – és ez egy nagyon hasznos készség 100 mérföldön. Persze aki ezt mondja, vélhetően nem rendelkezik kicsiny gyermekkel, vagy már elfelejtette, hogy a krónikus alváshiány miatt még többet és többet aludnál, nem pedig kevesebbet.

Aztán a verseny napján minden szorongásom elillant. Jó volt a régi barátokkal találkozni és jó volt bemutatni a babám, akit a világjárvány miatti elszigeteltségben nevelgettünk mostanáig.

Ahogy belevetettük magunkat a hegyek közé, rácsodálkoztam a helyzetre, hogy egy egész napon át nem lesz más feladatom, csak annyi, hogy az egyik lábamat tegyem a másik elé. Micsoda szabadság! De az is kiderült, hogy nem csekély edzettséget adott az, hogy egész nyáron, egy 20 kilós babával a hátamon túráztam hosszú órákat, ráadásul a koffeines gélek robbanásszerű energiatöbblettel láttak el, valószínű ebben az is segített, hogy közel 2 éven át alig fogyasztottam koffeines tartalmú italokat. A gondolat, hogy a célban a babám is vár, sőt a karjaimba véve tehetjük meg az utolsó métereket szintén motivált. A cél közelsége talán soha nem vonzott ennyire a hegyek közül. Alig 24 óra alatt értem be – több órával lassabban, mint legutóbb, amikor ezen a versenyen futottam, de még ez is elég volt a győzelemhez.

A babám nem volt elragadtatva tőlem. Örült persze, hogy lát, de nem jobban, mint bármely más reggelen. Legfőképpen a vadonatúj övcsatom érdekelte és quesadillám. Még anyatejre sem vágyott – persze ez érthető, ki a fene szeretne sós csapból inni!

Büszke voltam arra, amit elértem, egyben arra is rájöttem, hogy a 100 mérföld már nem a legmenőbb dolog, amit a testem valaha elbírt. És talán az anyaság igazi szuperereje pont ez – arra emlékeztet, hogy a futás egy dolog, de már nem minden.

A cikk szövegét Yitka Winn jegyezte le, forrása: trailrunnermag.com