Kapaszkodva minden motivációs szálba, hogy elinduljak és csináljam

A megszokott ruházatomon túl begyűröm a freebeltbe az esőkabátot is, úgy saccolom, inkább az edzés vége felé jöhet majd jókor. Kicsi fejlámpát veszek, hogy látszódjak és lássam jól az óra számlapját. Még matatok kicsit…hogy teljen az idő. Hátha eláll vagy mit tudom én, hogy miért. Mostanában ez van. Nem ugrom lelkesen, ha itt az idő a futásra, csak úgy elmegyek, mert edzésterv van, meg célok, meg persze álmok.

Elindulok. Szemüveget inkább nem viszek, pillanatok alatt használhatatlanná válna az esőben, kontaktlencsét pedig lusta vagyok bontani. Inkább hunyorgok, meg amúgy is olyan sokszor megtettem már a szigetre vezető utat, hogy becsukott szemmel is odatalálnék. Valamivel öt után kezdem az edzést. Sötét van, az aszfalt csillog a víztől, alig látom a bemélyedésekben kialakult kis víztározókat. Persze, hogy bele-beletoccsanok 1-2-be. A cipőm és a zoknim hamar az időjárás áldozatául esik. Bemelegítő zónában vagyok, a Frankel Leó úton kocogok. Csak körülbelül tudom, hogy mennyi lesz a mai edzés, mert egy edzésen belül többféle zónában, többféle funkciójú feladat vár rám. Fejben kb. össze szoktam számolni, hogy mennyi lesz, mégis tudjak mit mondani a családtagoknak és persze tudjak hangolódni magam is.

Egyelőre keresem az olyan kapaszkodókat, amiért minimum kicsit jól kéne magam érezni. Van pár, de amolyan erőtlen közhelyek…

Negyedóra elteltével magasabb zónába lépek, nem mintha a tempómon látványosan kellene változtatnom.

Sorra veszem a lehetséges kapaszkodókat nyújtó motivációs szálakat…

Mióta futok például. Meg is veregetem a vállam és együttérzően megvillantom, hogy hát persze, hogy becsúszik egy-egy motivációs gödör, ha ilyen régóta gyűröm már az ipart. A fene gondolta volna azon a langy meleg áprilisi napon, hogy 20 évvel később egy január végi sötét, hűvös délutánon még mindig lesz erőm ezt csinálni. Hát nem klassz?!

Bevillan egy másik kép is, a tavalyi UTH-n, amikor megfőttem a kánikulában valahol Pap-rétnél. Persze már előbb is, de ott aztán úgy, hogy onnan azt se tudtam ki vagyok, azt aztán végkép nem, hogy miért csinálom? Ha ott kapok egy ilyen mai, kellően hűsítő, áztató zuhanyt a fejem fölé, hallhatóan felsercent volna a testem. Meg valószínű lett volna egy jóval összeszedettebb befutóm a szentendrei korzón. Szóval mindig az kell, ami nincs! Most persze szívesen leváltottam volna az ázott holmimat egy könnyű nyári szettre...csak mert olyan, de olyan meleg van és világos és lombosak a fák és tele a sziget megannyi futótárssal, akiket lehet, hogy nem ismerek, de időnként odabiccentünk egymásnak és amúgy is jó megélni azt, hogy nem vagyok egyedül!

Ma valamilyen különös oknál fogva a szigeti belső úton egy árva futóval sem akadtam össze. Kívül persze voltak, de én szeretem a belső aszfaltutat. Átláthatóbb, világosabb, biztonságosabb… Igaz, ilyen vacak időben ki a frászkarika flangálna csak úgy puszta passzióból a Margitsziget sötét bokrai között?! Nyilván senki. Egyetlen különös párost láttam csupán, egy apukát a kisfiával, amint sétáltak látszólag céltalanul. Nem értettem, hogy pontosan mi szükség volt erre a programra, anyaként meggyőződésem, hogy a kisfiú egészen biztosan nem vágyott rá. Sétáltak a sötét, hideg, esős délutánon a Margitszigeten, ahol én már a tempós feladataimat pipálgattam.

Aztán Maráz Zsuzsi mondata is visszacsengett a fülemben, amit a napokban mondott, mikor telefonon beszéltünk: "ne aggódj, már csak 5 hét van a télből." És tényleg…az már annyira kevés, annyira belátható! Ez is egy mentális kapaszkodó, igen. A tél java már mögöttünk van, ráadásul nem volt túlságosan nehéz telünk. Az alapozásból alig pár hét maradt és kezdődik a formaidőzítés. 6 hét múlva indulok az első idei versenyen, ahol már szeretnék jól futni. Bükki Fun Run…a verseny, ahol két éve a csuklómat törtem a jégen. Mi tagadás, ez az egyik ok, ami miatt kiemelkedik az összes többi verseny közül. A másik pedig az, hogy a szervezők gondoskodnak arról, hogy úgy érezzük magunkat Felsőtárkányban és a települést körülölelő Bükkben évről évre, mintha hazatérnénk.

Fogy az edzésidőm, túl vagyok a tempósabb feladatokon, visszatérek egy nyugodtabb iramra. A ruhám csuromvíz, a combom már fázik az ázott nadrágban. Érdekes felismerés, hogy a vizes kesztyű jobb, mint a semmilyen. Elkezdek fázni mindenhogyan… Előbányászom az esőkabátot és azon gondolkodom, hogy ha csak 10 percet lesz rajtam, akkor is megérte végig cipelni. Látványosan jobban érzem magam tőle még úgy is, hogy mindenem totál szétázott alatta. Körülbelül ilyesmi miatt áll a kötelező felszerelések listájának egyik első helyén. S aztán ezzel összefüggésben eszembe jut Csanya, aki elsőként vezette be a kötelező holmikat a futóversenyein. Meg elsőként vetette „papírra”, hogy „nekem könnyű”.

Csendben, legbelül felidézem a sorokat. Mintegy végső, utolsó, legeslegutolsó mankó, ami valahogyan minden futónál betalál. „Neked könnyű, te nem vagy beteg. Arra gondolok, amikor szúr a meleg víz a tus alatt és csak remélem, nem fáztam meg az esőben.” Igen, szúr rettenetesen és fáj nagyon. De aztán vigasztalásul még hallom Tiricz Irén szavait is: „sokszor mikor azt érzem, erre már biztos nem lesz energiám, akkor is inkább hozzáad, mint elvesz.”

Pozitívvá vált hát a mérleg ma is, mint mindig majd két évtizede…