Jubileumi maraton: soha rosszabbat

Elolvastam az akkori versenyről írt beszámolómat, amely túl azon, hogy 5 darab A4-es oldalnyi szöveg (volt időm írni, ez látszik :-) nagyon erőteljes, már-már szenvedélyes futás volt. Akkor, 10 éve a maraton előtti hét teljes egészében arról szólt, hogy a hét végén maratont fogok futni, sőt ehhez kapcsolódóan a barátaim is kényeztettek mindenféle módon (masszázs, verseny után vacsora, a versenyen készült fotók, videók közös megtekintése). Szóval az első, valódi ünnep volt számomra, örökké emlékezetes.

Ehhez képest a vasárnapi maraton egészen másként alakult. Bevallom olyan „na, ez is megvan, gyerünk haza” érzés volt. Meg azt is bevallom, hiába a rövid felkészülési időszak, kicsit rutinszerű, favágó munka volt. Mintha a testem minden porcikája emlékezne már erre a távra és csak tette a dolgát. Nagyon nem kellett szenvedni, erőlködni, megfeszülni. Igaz ugyan, hogy nem vagánykodtam a tempót illetően, de még így is jobban sikerült, mint, amit a rajt előtt jósoltam. Meg persze tele voltam olyan igazi anyukás gondolatokkal. Vajon ettek-ittak-e rendben a gyerekek, az időjárásnak megfelelő ruhát készítettem-e nekik, a pici, Benedek, nem hiányol-e túlságosan, nem viselik-e rosszul, hogy éppen futó anyukájuk miatt ide-oda cibálják őket a verseny miatti dugóban, tömegben, meg úgy egyáltalán, láthatom-e őket futás közben valahol.

Összességében szuper futás volt, gyakorlatilag végig remekül éreztem magam. 6 perc és 5.50 körüli tempót akartam futni, az utolsó néhány kilométeren pedig hajrázni, amennyire sikerül. Nem volt komoly holtpontom, vagy olyan nehézség, amelyet most fel tudnék idézni. Voltak szakaszok, ahol talán picit melegebb volt, mint, ami számomra ideális, de még az is viselhető volt. Ráadásul nagyon klassz hangulat volt. Ilyen nagy versenyen 2011 óta nem futottam és meglepett a rengeteg szurkoló, a zenekarok…egyszerűen volt olyan hely, ahol legszívesebben megálltam volna hallgatni a mini koncertet, táncolni, tapsolni lett volna kedvem. Aztán amikor visszaértem a Városligetbe, elkezdtem gyorsítani. A Strava-ra feltöltött adatokon látható, hogy a 39-ik km-től gyorsabb az iram. Látva a menetidőmet a 4.10-en belüli finish volt a cél. A pulzusom persze már a csúcsterheléses zónában lüktetett, de nem okozott gondot, hogy ezt rövid ideig elviseljem. 4.09.11 lett a hivatalos célidőm, amit nem egészen 10 hónappal Benedek születése után, abszolút büszkén vállalok.

S akkor most, hogy pipa került a jubileumi maraton mellé, bevallom, hogy máris újabb célt tűztem ki magam elé. Amikor egyértelművé vált számomra, hogy ez a maraton kicsit a vágyott időn alul teljesíthető csak, kattogni kezdett az agyam, hogy hová lehetne tovább menteni a meglévő lendületet és motivációt. Még a nagy karácsonyi robot előtt, ráadásul pont Benedek 1 éves szülinapján, egy dél olasz verseny éppen ideálisnak és ünnepinek tűnik. December 18-án, kiderül hát, hogy plusz két hónapnyi edzésmunkával mit lehet még kihozni egy maratonból.