Negyedszer a dobogó legfelső fokán – interjú Maráz Zsuzsanna Ultrabalaton győztessel

Zsuzsi ezt a kerek évet szerette volna szépen és eredményesen végigcsinálni. Ha nem is minden úgy alakult, mint ahogyan ő eltervezte, mi nagyon büszkék vagyunk rá. Elvégre közel 50 évesen mégiscsak Ultrabalatont nyert…ráadásul negyedszer!

Maráz Zsuzsanna szombaton kora reggel negyedik alkalommal is győztesként ért célba az Ultrabalatonon. Idén 21 óra 58 perc 2 másodperc alatt tette meg a több mint 222 km hosszú távot. Vele beszélgettünk a verseny után 3 nappal.

Milyen gondolatokkal és érzésekkel indultál az idei Ultrabalatonon?

A Spartathlon törlése után nagyon örültem, hogy kaptunk lehetőséget arra, hogy az Ultrabalatonon versenyezzünk. Tudtam, hogy Patrycja (Patrycja Bereznowska lengyel futónő, a női mezőny egyik dobogós várományosa, a tavalyi Badwater Ultramaraton női győztese, a szerkesztő) a mezőnyben lesz, de úgy gondoltam, hogy ha egy szépet tudok futni, akár a második hely is megelégedést adhat. Papírforma szerint neki kellett volna győznie, erősebb futó, mint én. Úgy is indultam el csütörtökön a versenyre, hogy legalább 1 óránál többet ne kapjak tőle, az is motivált, hogy ő nagyon erős futó, így lehet, hogy én is ki tudok magamból hozni jobb eredményt, mintha olyan helyzetben kellene versenyeznem, ahol nincs erős mezőny. Bebizonyosodott már korábban is, hogy akkor tudok jó eredményeket produkálni, ha megszorongatnak egy kicsit. Ha több órával vezetek, akkor erre nem vagyok képes.

Szóval így indultam csütörtökön a Balatonra, ám ezek az érzések módosultak, mert például Bódis Tomi is azt mondta csütörtökön a megnyitón, hogy „nem tudhatod melyikőtök van jobb állapotban, mennyi munkát rakott bele, kipihente-e az előző versenyt, jól van-e és a Balaton mégiscsak a miénk.” Pénteken már úgy álltam rajthoz, hogy mindent megteszek a sikerért és meglátjuk, hogy ez mire lesz elég.

Elszánt voltam, de a saját tempómban mentem. Azt volt a taktikám, hogy az első felén érezzem magam jól és tartsam a tempómat. Arra számítottam, hogy Patrycja végig stabilan megy, ahogyan szokott, de egyszer csak beértem annak ellenére, hogy nem terveztem megelőzni, majd idővel elmentem mellette és végül elkezdett nőni köztünk a távolság. De még mindig azt gondoltam, hogy majd beér és visszaelőz, ám nem így lett. Miután kiderült számomra, hogy már nem fog tudni utolérni, nem tudtam magam úgy hajtani. Hiányzik belőlem az, hogy a testem ellen menjek. A végét így elengedtem, amit most bánok persze, de ott nem voltam képes hajtani magam. Ezt el kell fogadnom.

Másnap a díjátadón beszélgettünk Patrycjaval és elmondta, hogy semmi problémája nem volt, most ennyi volt benne. Nagyon sportszerűnek találtam ezt, mert mondhatta volna azt is, hogy volt valami gondja, de nem. Egy perc híján másfél órával érkezett be mögöttem.

Neked egyébként volt valamilyen nehézséged a verseny során?

Az első 150 km-rel nagyon elégedett voltam. Jól éreztem magam, Attilám (Zsuzsi párja és kísérője, a szerkesztő) rám is szólt, hogy nagyon megyek, amit nem éreztem akkor. Visszanézve az első 80 km-en talán tényleg picit gyorsabb voltam, 5.25 perc lett az átlagom kilométerenként, aminek inkább 5.30-nak kellett volna lennie, sőt mehettem volna lassabban is. 150 km környékén még mindig 5.27-es ezreket futottam, ami nagyon szép lett volna, még akkor is, ha picit lassulok. De innen elkezdte marni a torkomat az izotóniás ital, amivel frissítettem. Végül annyira fájt a torkom, hogy már nem bírtam nyelni. Ezek után nem igazán akartam enni és inni, ennek lett következménye, hogy egyre fáradtabbá és lassabbá váltam. Mivel nem volt miből menni, egy idő után már 7 perces ezreket is mutatott az órám. Itthon láttam, hogy mennyire keveset fogyasztottam a frissítőimből.

Időben melyik UB-d volt a legjobb eddig?

Ha a négy egyéni teljesítésemet összehasonlítom, akkor a mostani a maga 5.56-os átlagtempójával, ám mindegyik pálya egy kicsit más volt, így pályacsúcsról nem beszélhetünk. Ami nekem nehezebb volt most, hogy a Világos felé vezető egyenes régebben már a végét jelentette az útvonalnak, most viszont onnan még egy 50-es várt ránk. Amikor utoljára futottam, 2017-ben, még Balatonaligán volt a befutó.

A felkészülésed idén jól alakult, igaz?

Jól alakult igen, Szabó Gáborral nagyon jól működtünk együtt. Úgy kezdtünk el dolgozni januárban, hogy ő nagyon hitt abban, hogy még ebben a korban is lehet fejlődni. Nagyon fontos volt ez nekem és nagyon jó érzés. És igaza is volt, másfajta edzésmunkával ki lehetett hozni belőlem még jobbat. Nagyon jó edzésterveket állított össze számomra.

Egész évben úgy készültem, hogy 2020 az én évem lesz, mert ez egy egész szám és szeretem az egész számokat. 2000-ben, 30 évesen kezdtem futni, 2010-ben, 40 évesen futottam az első maratonomat és azt gondoltam, hogy 2020-ban valami nagyon nagy dologgal be is fejezem az ultrafutást és a versenyzést (persze nyilván nem fejezem be).

Ezért is szerettem volna nagyon az idei Spartathlont szépen megfutni, jó lett volna, ha ismét összejön egy győzelem, ami szépen hangzott volna egymás után harmadszorra. És szívesen megmutattam volna, hogy ennyi idősen is érhetünk el még sikereket. Egyfajta példamutatás lett volna ez – nem futók számára, mert ők tudják jól – hanem azok számára, akik már leírják magukat az éveik száma miatt, akik azt gondolják, hogy már késő elkezdeni bármit is. Soha nem késő. Szóval ezt megterveztem és aztán jött a Covid, ami mindent felülírt. Így a 2020 mégsem olyan év lett, mint ahogyan eredetileg megálmodtam.

És ezek után mik a közeli és távoli terveid?

Most, hogy elmaradt a Spartathlon, ismét vissza kell mennem (nevet). És ahhoz ismét el kell kezdeni novemberben dolgozni.

Van még ehhez erőd? Mert azért ahhoz, hogy ilyen eredményeket elérj, nagyon kemény munka kell. Jó mi azt látjuk, hogy odamész, lefutod és megnyered, de ezek mögött a futások mögött piszok kemény edzésmunka áll.

Nyáron az edzőtáborban éreztem azt, hogy összességében nagyon nagy áldozat, mert két hétre, azaz 14 napra eljössz a családodtól, anyagilag sem egyszerű, meg iszonyú mennyiségű munkát teszel bele abba, hogy jobb legyél, ráadásul alkalmazkodni kell, mert oké nem idegenekkel vagy, de azért nem a családtagjaiddal. Akkor gondoltam arra, hogy nem biztos, hogy ezt jövőre is szeretném végigcsinálni. Amikor lemondták a Spartathlont, akkor is azt éreztem, nem biztos, hogy ezt az évet meg tudom ismételni. Volt, hogy napi két edzésem volt…

Júj, egész éven át? Azért ez új a te edzésrendszeredben. Hogy bírtad?

2014-ben és ’15-ben, amikor még egyedül edzettem, csináltam már ezt a módszert heti 2-3 alkalommal, nagyon sok kilométert lehet így gyűjteni. Jó is lett volna, de akkor még nem volt annyi időm, hogy a regeneráció is beleférjen. Ha a két edzés a pihenőidőből vesz el, mert hajnalban kell felkelned ahhoz, hogy meglegyen az egyik edzés, aztán dolgozni mész 8-ra, majd délután jön a következő és másnap reggel ismét indul ugyanez, akkor nem jól jön ki a két edzés. Ezt csak az tudja bevállalni, aki megteheti, hogy ne kelljen hajnalban kelnie. Most abban az életszakaszban vagyok, amikor már megtehetem ezt is. Sokkal több időm van magamra és a regenerációmra. Ebben az évben mindent bevetettem, jógáztam, erősítettem, ennek köszönhetően jobb állapotban is voltam.

De ahogy néztem az idei Ultrabalaton dobogósait, a lengyel Patrycja ’75-ös, Csákány Kriszti pedig talán ’71-es, szóval nem a fiatalok állnak a dobogón ezeken a hosszabb távokon, mert azt gondolom, hogy nekik még nincs annyi idejük, amit az edzésmunkába fektetni kell egy ilyen távhoz. Talán ez is válasz arra, hogy miért az idősebb futók foglalják el a dobogós helyeket a nők között az ultratávokon.