„A versenyzés az életem része marad, addig amíg a testem meg nem adja magát” – interjú Erdélyi Zsófiával

Állapotáról, a küzdelmes vagy éppen sikeres edzésekről, versenyekről mindig őszintén írt a sportolói oldalán. Drukkoltam neki, hogy megtalálja azt az önmagát, akivel elégedett lehet. Most úgy tűnik, hogy ehhez nem feltétlenül kell igazolt sportolói lét, a háttérben komoly sportklub, nagy nemzetközi események és sportsikerek, egyszerűen csak futás és néhány egyéb apróság.

A tavalyi év sikeresen indult azzal, hogy elnyerted életed első maratoni OB címét Debrecenben egy olyan eredménnyel, amit évek óta nem tudtál megfutni. Az olimpiára azonban végül nem jutottál ki. Milyen érzésekkel léptél ezen túl?

Természetesen örültem a bajnoki címnek, de nem azért az időeredményért utaztam Debrecenbe, amit azon az országos bajnokságon elértem. Év elején még jó formában voltam, a pajzsmirigy alulműködésem kordában volt, és ismét energiával és jó kedvvel telve éreztem magam, viszont sajnos a versenyt magát elrontottam. Az olimpia nagyon bántott, de azt is tudtam, hogy nem tudtam volna ebben a helyzetben másképp vagy jobban teljesíteni. A pajzsmirigy hormonjaim a Covid elleni oltás miatt, újra ingadozni kezdtek, és visszajött a fáradtság, a rosszkedv és a motiválatlanság. Na meg persze emellé bejött még az is, hogy úgy éreztem sokszor, ólom nehezek a lábaim. Folyamatosan próbálkoztam, és úgy gondoltam, minden rendben, de mikor a második maratonom adtam fel, akkor már látható volt, hogy itt valami újra nem stimmel. Szóval újabb vizsgálatok, vérvételek, dietetikus tanácsadások következtek. Kihagytam több mint egy hónapot. Az olimpiát meggyászoltam már 2020-ban is, szóval a második gyászom már enyhébb volt. Borzasztóan zavart, de inkább azért, mert tudtam ezzel meg fogják szüntetni a szerződésem, és munka nélkül maradok. Ez az olimpiai felkészülés már félelmekkel teli volt, és az aggodalom, hogy ha nem leszek ott, akkor mi lesz velem, teljes mértékben körül ölelte az edzéseket és a versenyeket. Azt éreztem, hogy erre az olimpiára már nemcsak azért szerettem volna kijutni, mert szeretek futni, és ez egy elképesztően motiváló esemény egy sportoló életében, hanem muszáj kijutnom, mert ha nem teszem, akkor az UTE a 10 év támogatás után, gondolkodás nélkül fogja a kezemet elengedni. Görcsösen szerettem volna bizonyítani másoknak, a klubomnak, hogy igenis még érek valamit. Tudtam, hogy egy országos bajnoki cím nem elég ahhoz, hogy még bízzanak bennem. A félelmek beigazolódtak…

A kluboddal való szakítás hírét magad posztoltad, teljesen megszűnt köztetek a kapcsolat?

Kisebb-nagyobb félreértések közepette végül kiderült, hogy a sportolói szerződésem szüntették meg, de ha szeretnék, és van kedvem akkor az Újpest színeiben továbbra is versenyezhetek, ha épp nem döntök másképp. Tehát a támogatást szüntették meg.

Jelenleg nem döntöttem másképp, szeretem, hogy most szabadabbnak érzem magam. Az emberek már nem bíznak abban, hogy valaha újra jó eredményeket érek el, és én ezzel most nem foglalkozom. Nem kötelező országos bajnokságon rajthoz állnom, nem kötelező csapatbajnokságon részt vennem, és dupláznom egy félmaraton délelőtt és 5000 méter délután. Szóval a közös munka nem folytatódott, mert ahogy említettem, nem sokan vannak már, talán a családomon kívül senki, aki úgy gondolja van még esélyem.

Ezzel együtt edzőváltáson is átestél? Kivel készülsz azóta?

Igen, 2021 januárjában váltottam edzőt, de továbbra is segíti a felkészülésem Csoma Ferenc. Néha lelki támasszal, néha edzői szemmel, néha csak egy jó beszélgetéssel, de jelen van az életemben továbbra is. Nagyon sokáig volt az edzőm és továbbra is úgy gondolom, hogy Magyarországon ő a legjobb edző, de úgy éreztem kell egy kis felfrissülés nekem. Más szemlélet, más inger. Szóval egy belga edzővel készülök jelenleg, Frans Mattens-nek hívják, és nagyon szeretem a közös munkát. Végül is októberben meg is lett a gyümölcse az együttműködésnek, hisz 8 év után meg tudtam dönteni a félmaratoni egyéni csúcsom Poznanban (1:13:50-et futott, 1:14:01 volt a korábbi legjobbja, amit 2013-ban ért el – a szerkesztő).

Közben úgy tűnik, hogy a sport mellett elkezdted építgetni önmagad már civilként is. Sport és női jógát oktatsz például és beindítottad az edzői pályádat is. Ez lesz majd az a két pillér, amivel szívesen foglalkozol, ha lezárod a sportpályádat?

A sportot soha se fogom tudni lezárni. Úgy érzem a versenyzés az életem része marad, addig amíg a testem meg nem adja magát. Jelenleg amatőr futó vagyok, aki nem vágyik másra csak, hogy magához képest fejlődjön és egyéni csúcsokat döntögessen.
Igen, elkezdtem tanítványokkal is foglalkozni, amit elképesztően élvezek. Sosem merült fel bennem a futó karrierem során, hogy mi lesz velem, ha egyszer csak az atlétikának már nem leszek elég jó. Mindig csak arra koncentráltam, hogy futni akarok és mindent ennek érdekében áldoztam fel. De nem is igazán feláldozás ez, mert minden percét élveztem az útnak. Az, hogy edző legyek, nem igazán fordult meg a fejemben régebben, ez akkor kezdett el jobban foglalkoztatni, mikor maratonokról szóló könyveket elkezdtem bújni, hogy mégis hogyan lehetnék én jobb. Aztán az UTE támogatásával végeztem el egy edzői képzést, ugyanebben az évben végeztem el a női jóga oktatói képzést. A jógába a saját testem megismerése miatt kezdtem bele, aztán mégis több lett.

Egyébként szerinted milyen az ideális edző, akivel jó dolgozni egy futónak? Például tudsz arra is hangsúlyt fektetni, hogy motiválj valakit, ha nehézségei vannak? Jelenléti edzéseket is tartasz vagy tisztán online edzéstervezéssel dolgozol? Milyen futócélokkal érdemes hozzád fordulni?

Ideális edző…talán az, ha annyira el tudja nyerni tanítványa bizalmát, hogy az atléta még azt is elhiszi magáról, hogy olyanra lesz képes, amiről addig azt gondolta, hogy lehetetlen. Ezzel a bizalommal együtt, viszont el is tudják érni azokat az elképesztően messzinek tűnő célokat. Természetesen kitartó és folyamatos munkával.

Úgy gondolom, hogy lelki támasz nélkül nem igazán van közös munka, de ezt is tanítványa válogatja. Van olyan, akinek szüksége van rá, és van olyan, aki pedig el van jól magában. Az edzőnek folyamatosan alkalmazkodnia kell az illető személyiségéhez. Egy ilyen edző-tanítvány viszonyban mindig a tanítvány igényei a fontosabbak. Van egy alap, de hogy a falakat, hogy húzzuk rá, az már csak a tanítványtól függ. Az edzésmódszerek megvannak, de miután megismered a tanítványt megtanulod mit szeret és mit nem, mikor tud keményen futni, és mikor könnyen, írással szeret beszámolni az edzés sikerességéről vagy épp telefonon beszélgetve. Nem tartok jelenléti edzéseket, mert odáig még nem jutottam el, de egyszer lehet, hogy szeretném, majd bevezetni. Bármilyen céllal lehet hozzám fordulni.

Pont legutóbbi Runner’s Worldben jelent meg egy cikk arról, hogy milyen folyamatokat él meg egy élsportoló a visszavonulással összefüggésben. Kazi Tamás és Papp Kriszta meséltek magukról. Ha jól számoltam, tizenháromszoros magyar bajnok vagy, 1500 métertől a maratoni távig sok mindent kipróbáltál, és szinte minden versenyszámodban nyertél is magyar bajnoki címet. Hogy látod magad és a lehetőségeidet jelenleg? Tudsz még fejlődni, van még benne tettvágy, hogy küzdjél az álmaidért?

Igen, van bennem még tettvágy. Fejlődni már fejlődtem 2021-ben is, csak azt az eredményem szerették az emberek figyelmen kívül hagyni. Szóval továbbra is küzdök a saját céljaimért, a saját álmaimért, csak most klub segítsége nélkül. Mint említettem, egyelőre lehet, hogy ez így jobb is. Most csak rólam szól ez, és élvezem. Nem érzem, hogy kötelező kijutnom az EB-re, VB-re vagy olimpiára, az elismerő szavakért, vagy hogy megnyugodjon a lelkem, hogy emiatt majd támogatni fognak.

Mióta megszülettek a gyerekeim nagyon sok negatív élmény ért az atlétikával kapcsolatban. Amikor a 2016-os EB volt, könyörögtem, hogy ne vigyenek ki egy hétre, mert az első fiam akkor volt olyan 9-10 hónapos. Friss anya voltam, aki próbálta magát megtalálni a sportban is, ami az addigi élete volt. Felajánlottam, hogy saját pénzből kifizetem a repülőjegyet, már sírtam kínomban, de azt mondták nem, a csapat együtt utazik, hozzátették még, hogy nem kötelező kiutaznom. Majd ülök az étteremben a hét a közepén és besétál valaki, aki aznap érkezett ki. Neki lehetett. A riói szereplésemet sokan lehúzták, főleg Facebookon, ahol sok embert tiltanom is kellett emiatt.

Az UTE-val való szerződésbontásom miatt rengeteget féltem, és hatalmas nyomást tettem saját magamra. Teljesíteni kell, ha törik, ha szakad. Ha nem teljesítesz, akkor ennyi volt. Féltem az „ennyi volt”-tól, aztán megtörtént és ekkora megkönnyebbülés nem tudom mikor ért utoljára. Szóval minden szuper lett most.

2023-ban Budapest rendezi az atlétikai VB-t, egy évre rá pedig ismét olimpia lesz. Ezekre a nagy eseményekre még szeretnél felkészülni?

Szeretném azt mondani, hogy igen készülök, de nem mondom. Nem vagyok még ott, hogy egyáltalán ilyeneken gondolkodjak, hisz ahhoz kell egy szuper edzettségi állapot és jó eredmények. Jelenleg engem csak az hajt, hogy boldog legyek azzal, amit elérek és csinálok. Vannak céljaim és szeretném is őket elérni, és ha ezzel együtt járna az, hogy kijuthatok az EB-re vagy a VB-re vagy az olimpiára, akkor természetesen nagyon elégedett lennék. Viszont most csak futni akarok. Mondjuk az is igaz, hogy jó gyorsan.

Hogyan telik most számodra ez a futás szempontjából csendes időszak, mennyi edzést végzel, kint vagy bent vagy jellemzően? Milyen közeli célra fókuszálsz jelenleg?

Most volt egy nehezebb időszakom, ami főleg futás nélkül telt. Imádom azt is, hogy ilyeneket megtehetek. Persze edzői konzultálással. Most kezdtük újra a munkát, mivel márciusban tervezünk már versenyezni, maratont pedig áprilisban szeretnék futni.