Futás egy rigó emlékére

Megálltam, az órám leállítottam és lehajoltam hozzá. Kicsit ismét arrébb röppent és ugyan látható sérülés nem volt rajta, mégis egyértelmű volt, hogy gond van vele. Nem nyúltam hozzá, gyorsan lepörgettem az agyamban a lehetőségeket és tovább futottam.

A 20 perces bemelegítés után következett egy kis feladat. Emelkedőn 3x6 perces tempós szakasz, 3 perces pihenőkkel. Az ilyen típusú edzéseket aszfalton szoktam elvégezni. Nem kell a terep egyenetlenségeire figyelni, csak a pulzusra és a tempóra. Futni fölfelé erősen, így is nehéz. Most is az volt, bár nem volt veszettül kellemetlen, inkább azt mondanám, nem volt igazán komfortos. Persze mitől lenne kényelmes, amikor az izmaim és a keringésem azon munkálkodnak, hogy elérjem az előírt pulzuszóna felső platóját, ami jelen esetben 175.

Két bringással kerülgettük egymást a Hármashatár-hegyi aszfalt úton. Ők ugyanazt csinálták, mint amit én, csak bringán. Föl-le, föl-le, föl-le…unalmas, de nagyon hatékony edzés. Sok sporttársat szoktam ezen a szakaszon látni, vélhetően hasonló edzésük közben. Most nem kellett sokszor fordulnom, mert szombaton versenyen indulok. Az idei elsőn, viszonylag spontán jött az ötlet. Gerecse tavaszi terepfutóverseny, vagy valami hasonló a neve. Számomra szezonkezdő, bár még bőven a formaidőzítésen munkálkodunk.

Ki tudja, hová jutok, milyen állapotban állok majd rajthoz az első nagy versenyen, a Mátrabércen. Kb. még 2 kemény hét biztosan lesz addig. Időnként egészen jól élem meg az aktuális állapotomat futóként, máskor meg úgy gondolom, már rég nem itt kéne tartani, hanem előrébb. Gyorsabbnak, erősebbnek kellene lenni, jobban harapni a hegyeket. Na de mihez is? A teljesítéshez, a vágyott célidőhöz, a mezőnyben elfoglalt előkelőbb helyezéshez? Jó ez így is. Sőt több mint az. 10 éve, hogy az első Mátrabércen rajthoz álltam, rutinom alig volt. Pályaismeretem sem. Barátok, ismerősök meglátásaira alapozva indultam. Na jó, azért futottam is előtte itt-ott terepen. És nagyon jó élmény lett az első. Annyi volt csupán az elvárásom, hogy jó érzésekkel érjek célba. Ez maradéktalanul meg is valósult. Ez a cél nyilván azóta is mindig egyike a vágyottaknak, ha versenyen indulok.

Az emelkedős feladatok után még volt 25 perc levezetés. Ekkor jutott eszembe a rigó ismét. Hazafalé vettem az irányt, de közben úgy gondoltam, hogy elkocogok megnézni őt, hátha ott lesz még. S ha ott lesz, megpróbálok segíteni neki. 22 perccel később ott álltam a sérült madár mellett, megfogtam és elindultam vele haza. Nem próbált menekülni. Hazaérve a macskáink hordozó dobozába tettem, alá papírtörlőt helyeztem. Néztük őt és ötleteltünk a gyerekekkel, hogy vajon mi történhetett vele. Látható sérülés nem volt rajta. Kikerestem a legközelebbi madármentők címét és úgy terveztem, elviszem hozzájuk, hátha meg tudják gyógyítani. Pár perccel később egy látványos szárnycsapással búcsúzott az élők sorából. Valójában utólag raktam össze a látottakat, hogy ez valamiféle legutolsó próbálkozás lehetett, az élettől való végső búcsú pillanata.

Megérintett a rigóval való találkozás rövid története. Azt hiszem, míg élek, hatással lesznek rám a segítségre szoruló állatok.

Ma reggel ismét futottam a hegyen és eszembe jutott, hogy leírom mindezt.