Fejben döntsd el!

A hétvégi hosszúfutás ezúttal péntek délutánra került. Sem holnap, szombaton, sem pedig vasárnap nem lesz rá lehetőségem. 2 óra körül síkon. Sötétben, egyedül, fáradtan, nyűgösen. Százféle más módon el tudtam volna tölteni ezt a péntek délutánt.

Délután 5 fele járt az idő, a gyerekek körülöttem sertepertéltek a lakásban. Ültem a kanapén, becsuktam a szemem és reméltem, hogy az éppen hazafelé tartó párom, még jó hosszasan araszol a délutáni dugóban. Aztán persze hamarosan befutott, én vettem egy mély levegőt és elkezdtem futáshoz készülni. Futónadrág, technikai felső, sok zsebes futó mellény. Az egyik zsebbe begyömöszöltem egy kis csomag zsepit és egy gyümölcsös szeletet, a másikba telefont raktam, lakás- és autókulcsot. F7-kor kezdtem futni a Margitszigeten.

Bár még félhomály volt, tudtam, hogy hamarosan minden sötétbe borul, csak a szigeti lámpák és a város fényei jelentettek némi vigaszt. Azt terveztem, hogy 5.30-5.40 közti iramot futok. Minden zavart, nem éreztem magam komfortosan. Zavart a palack a kezemben, zavart, hogy felgyűrődik a mellény alatti hosszú felsőm derék része, folyton igazgattam, rángattam, zavart a telefon lötyögése a zsebemben, zavart a zsepi és a gyümölcsös szelet zörgése, a kulcsok csörgése, zavart, hogy ott vagyok és zavart, hogy futnom kell.

Azonban a belső tiltakozást szépen lassan uralni kezdtem, nem mondhatnám, hogy tudatosan, jöttek-mentek a gondolatok, végül elfogadtam a helyzetet és idővel minden zavaró körülmény megszűnt. Onnantól nem volt más csak a FUTÁS! A lépéseim tompa hangja, a falevelek zörgése, a ki-be légzésem üteme, az órám kilométerenkénti halk csippanása, a sorsközösség az ismeretlen futótársakkal.

Négy külső kört futottam. Figyeltem, ahogyan változik a környezetem, míg én rendíthetetlenül végzem a feladatomat. Eltűnt a délutáni csúcs pirosló fékcsíkja, leálltak a szigeti építkezés berregő, kerregő munkagépei, elvonultak a MAC-ban meccselő amatőr focisok, elaludtak a reflektorok. A szökőkút zenéjét azonban végig hallottam, akárcsak a kisállatkerti őzbak bőgését, néhány fiatal gondtalan nevetgélését és bár nem zaj, de már-már barátságossá vált a sportuszoda melletti átható poloska szag is.

A futás örömtelivé vált. A tempóm mintha csak egy tempomat segítségével beállított iram lenne. Az utolsó körben pedig már nem egy 40 éves, két gyermekes, leharcolt anya voltam, hanem menő futó, aki bármire képes, bármilyen célt el tud érni, ha ő úgy akarja.

Haza értem, almát ettem, zuhanyoztam, fürdettem, mesét olvastam, altattam, majd elaludtam, aztán mégis géphez ültem és így, a szavakon keresztül ismét átéltem az élményt. S rá kellett jönnöm ismét, hogy minél összetettebb valakinek az élete, annál gyakrabban fordul elő, hogy mindegy milyen felkészült, gyors, fizikailag totálisan rendben lévő futó vagy, bizonyos helyzetekben fejben kell ott lenni, hogy ki tudd hozni magadból a legtöbbet.