Egy anya futása elvesztett kislányáért

Miközben futok, és hullanak körülöttem az őszi falevelek, eszembe jut, mennyi könnyet hullattam az elmúlt hónapokban.
Számomra a futás nem azt jelenti, hogy elfutok a gyászom elől, hanem hogy megtanulom, hogyan hordozzam magammal. A gyász, legalábbis ahogy én látom, legyőzhetetlen ellenfél.
Minden lépésnél újra és újra felelevenednek bennem az elmúlt év eseményei: amikor először meghallottam a kislányom parányi szívdobbanását az ultrahangon, amikor élettelen testét a kezemben tartottam, ahogyan a koporsója fölé hajoltam és megpusziltam hideg arcát.
2015 március 27-én első gyermekem, Eleanor, halva született. 26 hetes terhes voltam, amikor megszültem őt leállt szívvel. Nem volt egy kiló.
Néhány hónappal korábban, karácsony napján tudtuk meg, hogy a babánknak abnormálisan sok folyadék van a fejében és a nyakán, ami rosszat jelent. Nem sok jóval kecsegtettek, mi azonban reménykedtünk, hogy Eleanor – rögtön elneveztük, amint megtudtuk, hogy lány – valahogy ki fog tartani.
Heteken át rettegve várakoztunk a vizsgálati eredményekre, majd megtudtuk, hogy Eleanornak genetikai rendellenessége van, amit Noonan szindrómának neveznek. Sem a férjem, sem én nem szenvedünk ebben a betegségben és a génmutáció sem mutatkozik nálunk, úgyhogy ez magától alakult így. A Noonan szindróma kihat a szervek fejlődésére, legfőképpen a szívére. Az ultrahangos vizsgálatokon mindig láttak az orvosok árulkodó jeleket. Minden alkalommal összeomlottam, amikor újra elmondta egy orvos, hogy a lányunk nem lesz egészséges.
Hosszú és kegyetlen volt a tél, tele voltunk félelemmel és szomorúsággal, ugyanakkor néha voltak optimista pillanatink is, hátha Eleanor betegsége enyhébb lesz, mint gondolják. Megpróbáltam futni, de akkoriban az is épp elég kihívás volt, hogy reggel kikászálódjak az ágyból és elvégezzem a munkám. Szinte minden héten újabb és újabb rossz híreket kaptunk az orvosoktól, amitől végtelenül kimerült és szomorú voltam.
Én csak arra vágytam, hogy Eleanor kapjon egy esélyt az élettől. Vettem egy jegyzetfüzetet, és leveleket írtam neki, hátha egy napon elolvassa majd, és látja, mennyire szerettük őt, mennyire küzdöttünk ezért a családért.
De hiába nőtt a hasam, a remény egyre inkább szertefoszlott.
Aztán bekövetkezett, amitől rettegtünk.
A terhességem hatodik hónapjában Eleanor tüdeje megtelt vízzel, ami pillanatokon belül romokba döntötte a piciny test állapotát. Kétségbeesve rohantunk a manhattani gyerekkórházba, hátha menthető a helyzet. Ott tudtuk meg, hogy meghalt. Előttem van, ahogy a törékeny teste rózsaszín takaróba bugyolálva pihen a parányi fehér koporsóban.
Két héttel a kislányunk temetése után erős fájdalmat éreztem a mellkasomban. Az orvosok megállapították, hogy mindkét tüdőmben vérrög van, ami egy nagyon komoly szülés utáni komplikáció. Én csak sírtam a sötét kórházi szobában és azon töprengtem, vajon lesz-e még jobb az élet.
Tudtam, hogy ahhoz, hogy érezhessem, élek, el kell mennem futni. De már hónapok óta nem futottam. Az első hetek, hónapok mind fizikailag, mind lelkileg nagyon megerőltetőek voltak. Bár 13 éves korom óta futok, úgy éreztem magam, mint egy kezdő. Lábam roskatag és gyenge volt, az egész testem fájt.
De nem adtam fel, hétről hétre egyre többet sétáltam és kocogtam. A hideg levegő lassan melegre váltott, a fák leveleket növesztettek, a szívem azonban ugyanolyan nehéz és üres volt. Nehéz volt futni, de gyászolni még nehezebb.
Frusztráló volt látni, hogy megváltozott a testem, de mégsincs kisbabám. Minden elkalommal összeszorult a szívem, amikor olyan anyákat láttam, akik babakocsival futottak. Ugyanakkor ez erőt is adott. Azokra a dolgokra gondoltam, amiket Eleanor sohasem élhetett meg, és tovább futottam. Meg kellett tennem, ha már a kislányom nem tehetette meg. Érte is folytatnom kellett. És magamért is.
Eszembe jutottak az ünnepek, amik sosem jutnak el hozzá, az a sok-sok öröm, ami a gyerekeknek megadatik, és azok a mérföldkövek, amelyekhez ő sosem fog eljutni. A szívem megtelt bánattal, a testem kimerült, de nem álltam meg. Eszembe jutott a kicsi kis tökéletlen szíve, és hogy mennyit küzdött. Nem adhattam fel.
És ahogy eljött a nyár, majd az ősz is, a lábam újra erős lett, a légzésem pedig könnyebb. Újra élni kezdtem.
Nyolc hónap telt el azóta, hogy elvesztettük Eleanort, de azt semmiképp sem mondhatom, hogy könnyebb lett. Csak azt, hogy jobban el tudom fogadni a történteket.
Néha azon kapam, hogy nyeldesem a könnyeim futás közben. De olyan is van, hogy megsüti a Nap az arcom, és hirtelen elönt a béke.
Ha kisbabás anyákat látok, már nem önt el a kétségbeesés. Már nem én küzdök Eleanorért, ő küzd értem.
Lépésről lépésre.