A 80. tatai tófutáson elsőként a célban

A 2016-os maratoni felkészülésem során, szinte az összes hosszú edzésemet ezen az útvonalon futottam. Szerettem nagyon, mert árnyékos, többnyire sík, de azért jórészt földút, vadregényes, jó futóútvonal. Gyorsan le is egyeztettem az edzőmmel, aki alakított egy cseppet a heti tervemen, majd zöld utat adott számomra a versenyzéshez.

11-kor volt a 14 km-es mezőny rajtja, így a reggelünket kényelmesen alakíthattuk, még Norbi is befutott a hétvégi Ultrabalatonról, mire elindultunk a nagyszülői háztól. A rajt 10 percet késett, bőven volt időm kezdetben ücsörögni az árnyékban (a gyerekek a nagymamával a kedvenc fagyizónk felé vették az irányt), majd melegítettem egy picit és amikor szólítottak bennünket, beálltam a rajtkapu elé. Előzőleg már nézelődtem, kik lesznek a versenytársak és hamar konstatáltam, hogy egyáltalán nincs komoly női mezőny. Nem voltak fiatal, atléta külsejű lányok, ránézésre mindenki rendes amatőr futónak tűnt. Kissé furcsa is volt a második sorból rajtolni, de nem láttam értelmét a rajtkaputól távolabbra állni, úgy gondoltam, senkit nem fogok akadályozni a tempómmal. 160-165-ös pulzust kaptam erre a futásra és azt az instrukciót, hogy az utolsó 1-2 km-en már mehetek ennél feljebb, előbb ne.

A rajtot követően rögtön magam előtt láttam két lányt. Közülük az egyiket viszonylag hamar lehagytam, a másik lány, viszont elfutott és csak úgy 500 méterre magam előtt láttam időnként az alakját. A pulzusom a tempós futásnak köszönhetően szépen beállt a kívánt tartományba és én azon rimánkodtam magamban, hogy bírjam végig ezt az iramot. 4.50 környéki ezreket futottam, de még mindig nehéz elhinni időnként, hogy mennek ezek a tempók, akár 14 km is, hisz alig pár hónapja még jó, ha 10 km-t 5 perces ezrekben le tudtam futni, ráadásul közel sem ilyen pulzuson. (A decemberi 10 km-es felmérőn 5.13-as ezreket futottam 163-as átlagpulzuson.)

Nagyjából egyedül maradtam, előttem ugyan láttam néhány sporttársat, de igen messze voltak tőlem és mögöttem sem érzékeltem senkit. Sétálókkal, bringásokkal találkoztam az erdei szakaszon zömmel, nem voltak sokan, így egyáltalán nem zavartak semmiben. Egy idő után látszott, hogy figyelnem kell a pulzust (s így a tempót is), mert egyszer-egyszer már elindult fölfelé és a kívánt 165-ös érték helyett 167-168-at láttam az órámon. Tudtam, hogy idő kérdése és lassítanom kell, mert az idő múlásával a keringés fárad és ezt el is kezdi jelezni a számok növekedésével.

Az első kört követően aztán valami átfordult a fejemben, mert úgy érzékeltem, hogy az első lány, akit még mindig láttam, mintha közelebb került volna hozzám. Ezzel egy időben a pulzusom egész komolyan elindult felfelé. Rövid dilemmázás után – lassítsak és tartsam az edzői instrukciókat vagy menjek bele egy spontán alakuló versenyhelyzetbe, aminek még nem látszott a kimenetele – engedtem a csábításnak.

Mi tagadás, elkezdett forrni a vérem, elkezdtem vágyakozni arra, hogy megmutassam, mennyi van most bennem, meg tudom-e csinálni. Tudtam, hogy bárhogyan alakul ez a futás, nincs semmi tétje, semmilyen eredménynek, hisz olyan mezőnyben futok, ahol nem vagyunk igazán komoly ellenfelei egymásnak. Voltunk összesen vagy 40-50-en, ráadásul az előttem futó lány korombelinek tűnt. Mégis kedvem támadt egy kis játékra…

Így hát sutba vágtam (most először) Jakus mester instrukcióit és 10 km környékén végleg elindultam az előttem futó sporttársam után. Szépen pörögtek a kilométerek, jól voltam, erősnek éreztem magam, hisz már egészen belátható távolságot kellett megtenni a célig. 11-12 km környékén aztán utolértem őt. Hátrapillantott, majd látványosan tempót váltott. Nem okozott gondot követni, igaz a pulzusom már egészen magas volt. De csupán kettő nyavalyás km-t kellett elviselni, kibírni, miközben láttam a lány arcán (kissé mögötte, tőle jobbra futottam), hogy már neki is küzdelmes ez a „vágta”. Nem akartam feladni, elengedni őt és az elsőségre való esélyt. Éreztem, hogy az adrenalin komoly munkát végez a szervezetemben. Elképesztően izgalmas pillanatok voltak ezek, miközben már láthatóvá vált a célkapu és az órám is mutatta, hogy 1 km-en belül vagyunk. Lüktetett a fejem, ziháltam, mint egy rossz dohányos tempós séta közben, de minden porcikámmal arra koncentráltam, hogy bírjam még egy picikét, egy egészen picikét...

A célkapu előtt talán 150-200 méterre lehettünk, amikor egy fűzfa árnyékából előtűnve a szpíkernek is feltűnt a csatánk és akkor elindultunk mind a ketten… Tovább fokozva a tempót, ami már egyébként sem volt lassú, úgy éreztem, hogy kirobbant belőlem az elmúlt időszak összes feszültségének minden ereje, a lábsérülésem, az újrakezdés, a fogyás, ami segített, hogy gyorsabbá és jobbá váljak, a törött kezem, a Mátrabércem, amiben sokáig nem tudtam hinni, az összes kétségem és bizakodásom, ami amatőr sportolóként nap mint nap ér. Olyan erővel vittek a lábaim, amiről fogalmam sem volt, hogy létezik. Úgy futottam át a célkapun, mintha valami több ezres nagy verseny első befutója lennék, pedig csupán Tatán, a 80-ik tófutáson, talán két tucatnyi női futótársam előtt értem be, de mégis…megnyertem a versenyt!

Soha életemben nem volt még ilyen izgalmas versenyem és befutóm! A pulzusom vége valahol 190 fölött állt meg, a végsebességem pedig mintegy 26 másodperces időtartamra elérte a 3.30 körüli ezer métert.

A futásom adatai itt láthatóak.