„Nincs más ötletem, amivel ennyire egybe tudnék olvadni, ami ennyire a részemmé tudna válni”

Klasszul beletanultam a szénhidrátfigyelős életmódba. Ha nem számolom, akkor is figyelem és ez adja a kontrollt az étkezéseimhez, amelyet rendszer és kissé másfajta tartalom jellemez. Tudom pontosan, hogy mit kell ahhoz ennem, hogy biztosan jól lakjam, tudom, hogy mitől érzem magam jól, tudom, hogyan kell étkeznem komoly verseny előtt és azt is, hogyan kell utána visszatöltenem. Megy minden, mint a karikacsapás. A súlyom mostanra beállt 52-53 kg közé. Ezt tartom. Az egész életemre, sőt a családom életére is hatással van mindaz, amit Évától (MacPherson Éva, egészség és táplálkozás terapeuta) tanultam az elmúlt hónapokban.

A leglátványosabb színtér persze a futás, hisz plusz kilók nélkül és egy jól felépített, majd elvégzett edzésmunka következményeként borítékolható a fejlődés. Éva azt mondja, könnyű volt velem, mert fegyelmezett vagyok, én inkább azt mondanám, a belátás az alapja ennek a hozzáállásnak. Ismertem magam abból az időből, amikor még ment a futás, aztán pedig abból, amikor nem. A kettő között alapvetően egyetlen különbség volt: a testsúlyom. Volt egy pont, amikor beláttam, hogy bármennyit futhatok (futottam én egész sokat a plusz kilóimmal is), soha nem fogom azt a szintet megközelíteni, amit ma is szeretnék. Az egész futómúltam generálta mindezt. Nem tudtam elengedni azt a futót, aki voltam, hiába szültem közben két gyereket, hiába hagytam magam mögött a kényelmes, gondtalan harmincas éveket és lettem 40-es. Abban, amit én futóként élvezek és szeretek csinálni csak előny a sokat látott izomzat és a kemény fej (egyesek szerint a gyomor és fogsor állapota sem lényegtelen).

Most egy olyan kihívás előtt állok, amely régi vágyam: 73 km és a hozzá tartozó 3360 méter szintemelkedés. Mondhatni ínyencség a hazai terepfutás palettáján, hiszen párban kell teljesíteni az útvonalat. A leánykori nevén Dupla Élménynek nevezett esemény, ma már 4UP4DOWN, június 17-én lesz a Mátrában. A lényeg – már tavaly is írtam róla – egy 36,6 km-es kör, amely kétszer felvisz az ország tetejére, a Kékesre. Ebből kell még egyet futni, vagyis négyszer másszuk meg az 1014 méteres „óriás” hegyünket. Mindez várhatóan nem hideg időben, kb. 10 óra körüli menetidővel számolva.

Azt gondolom, csak egyszer szeretném megcsinálni. Mármint az életem során. Nem érdekel, hogy milyen időt megyünk rajta, hányadikként érünk célba, vagy milyen lenne, ha a fordított útvonalon is futnánk egyszer (a szervező, Csanya minden évben megfordítja az útvonalat). Nem hiszem, hogy annyira „élvezetes” lesz, mégis vágyom rá. NAGYON. Két hete bejártuk a pálya felét, vagyis egy kört, ami egyszerűen káprázatosan szép, frissítően hűs és emberesen kemény. Úgyhogy még szeretnék belőle kérni egy picikét - vagy inkább sokat. Ott lenni kint az erdőben még egyszer annyit távban és időben…nincs más ötletem, amivel ennyire egybe tudnék olvadni, ami ennyire a részemmé tudna válni, ami ennyire nagyon tud fájni és mégis ennyire nagyon magával tud ragadni. Szórakozás és munka, eltávolodás és megérkezés, futás és gyaloglás, felfrissülés és leépülés.

Hogy miből táplálkozik az efféle nehézségek iránti sóvárgásom – fogalmam sincs. Mint ahogyan már arra sem emlékszem, pontosan mikor kezdődött. Arra azonban biztosan emlékszem, hogy egykor tök normálisnak tekinthető futó voltam (vagy tán most is az lennék?!) az 1-2 szigetkörömmel, amit óra és mindenféle komoly technikai felszerelés nélkül, a legnagyobb élvezettel és megelégedéssel róttam. Ma már azonban kifejezetten szeretem, ha valami nem adja magát könnyen, ha jó a cipő a lábamon, ha jelzi az órám, mit művelek, ha ott lehetek olyan pályákon, amelyeken nincs tumultus...

A kezdeti időkből csak néhány képem maradt, emlék persze annál több. Viszont ráleltem egy nagyon hangulatos, már-már retro fényképes videóra a terepfutás korai éveiből (Páll Attilától). A dal kitűnő, az arcok még inkább. Norbi és jómagam is feltűnünk itt-ott…

Nyitókép: Szaszafotó. A Dupla Élmény kezdetben ősszel volt és nem volt Szimpla változata.