Gondolatok arról, hogyan győzheted le a félelmeidet az első közösségi futás előtt

Aztán mégis inkább a magányos futásokat választja, pedig titkon szívesen csatlakozna másokhoz, csak éppen nincs bátorsága. Hogy is van ez?

Annyi olyan helyzet van, amitől félhetnénk, de van bátorságunk meglépni: költözés, munkahelyváltás, kilépni egy bizonytalan kapcsolatból, elindulni a derengő homályban a hajnali utcán egy magányos edzésre… Ám ezeknél – látszólag – sokkal csekélyebb veszélyeket hordozó helyzetbe, egy új közösségbe nem tudunk belépni, mert túlságosan félelmetes az, ami ott várhat ránk.

Minél idősebbek leszünk, annál nehezebb új barátokat szerezni. Gyermekként szinte bármikor, bárhol, bármi alapján megtaláltuk a legjobb barátokat. Például egy azonos színű póló már kiváló alap volt a beszélgetésre, vagy egy kutya a kissrác oldalán, akit meg lehetett simogatni vagy legalább is a simogatásra vonatkozó kérdést feltenni. Most viszont, ijesztően hosszú idő telik el úgy, hogy a közvetlen környezeten kívül senkivel nem kerülünk négyszemközti kapcsolatba. Talán, ha akad valamilyen nyilvánvalóan közös ügy két felnőtt ember számára, akkor egyszerűbb egy barátságot elindítani. Ehhez pedig nyilvánvaló a futás, mint közös időtöltés és nyilvánvaló egy futóklub, ahol közös edzésekhez lehet csatlakozni.

És ez valóban ilyen egyszerű? Hát persze, hogy nem! Sokkal félelmetesebb, mint azt sokan gondolnák.

Szorongást kelthet a gondolat, hogy egy futóklubhoz csatlakozz, mert nem ismersz senkit. Olyan bizonytalanságokat hozhat elő a helyzet, amelyekről nem is tudtál. Első pillanattól kezdve biztos vagy benne, hogy te leszel a leglassabb, mint ahogyan azt is biztosan tudod kezdettől fogva, hogy a már fixen összeszokott társaság tagjai eleve nem is kíváncsiak senki másra. Megvannak a maguk klikkjei, a legtöbbek által értett vicces belső sztorikkal, a futók zöme kiváló teljesítményt nyújt mindig, és csupa kellemetlen élményt kell elviselni a közös edzések során.

Ráadásul hogyan lehet ügyetlenkedés nélkül kapcsolódni egy idegen emberhez? A gyermekkorban oly frappánsan működő „szia, leszünk barátok?” fordulat felnőttként talán inkább kétségbeejtő. Sőt biztosan mindenki azon gondolkodna, miért jössz ide, miért nincsennek saját barátaid, edzőtársaid, mit tettél azért, hogy egyedül vagy?! Rémesen kínos az egész, jobb bele sem gondolni és persze jobb bele sem vágni ebbe a futóklubosdiba!

Az a helyzet, hogy sokan gondolkodnak így és sokan tényleg nem vágnak végül bele, nem mennek el közös edzésre, nem próbálják ki legalább néhányszor és soha nem keresnek futótársakat sem. Azért, mert ijesztő a helyzet és bekapcsol az önvédelem. Pedig az ijesztő egyben jó is lehet!

Ahhoz, hogy találkozhass emberekkel, ki kell jutni bizonyos keretek közül, meg kell tenni bizonyos dolgokat, lehetőséget kell adni arra, hogy megtörténjen az, ami végül alakulhat jól is. Hiszen találkozhatsz olyan emberekkel egy futóközösségben, akik kedvelik és elfogadják a sajátosságaidat. Érdemes tehát szembesülni a félelemmel és megtanulni azt, hogy mindez soha nem olyan rossz, mint amennyire ijesztőnek tűnik először.

Szóval, ha érzed, hogy futóként jól jönne a társaság, például mert közelednek a sötét, hűvös őszi délutánok, vagy mert az edzéseidhez jönne jól némi erőforrás, amibe magad is kapaszkodhatsz, lépj ki az ajtón, menj el a közösségi edzésre, adj neki esélyt és úgy hozz döntést a folytatásról, hogy megtapasztalod, milyen ott lenni! Ne a félelmekbe kapaszkodj, hanem inkább abba, hogy rengeteg olyan ember van, mint te és némi bátorsággal felvértezve megtalálhatod őket, vagyis megtalálhatjátok egymást!