Vendégségben a bajszos sármány, a rézsikló és a bikapók birodalmában

32 éves motivált és bevállalós énem nem sokat görcsölt olyan apróságokon, hogy például alig ismertem az erdőt. Az útvonalakat, amelyeken futottam, komoly tervezés előzte meg. Itt is – figyeljétek csak – mi minden volt nálam. GPS-es óra, navigációval, oh hol volt még akkor. A távot cérnával mértem ki utólag, mert persze fontos volt már akkor is, hogy legyenek számok 1-1 futáshoz. Ezek voltak a boldog békeidők!

Vasárnap ejtettem meg a szokásos hétvégi hosszú futást. Az óraátállítás és a 6 napos munkahét ellenére korán ébredtem. Kényelmesen megreggeliztem. Hosszabb terepfutások napján mindig alapos reggelivel kezdek, így tovább és jobban bírom a kaptatókat. Két összeborított sajtos, sonkás, uborkás szendvics, marcipános süti, majd mielőtt elindultam még egy lekváros kenyeret is bedobtam. A kajamennyiség a szokásos futás előtti reggelikhez képest jóval bőségesebbre sikerült. Ennek az volt az oka, hogy olyan útvonalra készültem, ahol viszonylag sok szintre számítottam. Egy kulacstartós övtáskába bepakoltam némi csokit, egy fél literes izolöttyöt, pénzt, térképet, útvonalleírást, telefont, fényképezőgépet és zsepit.

Egyedül terveztem ezt a futást, de nem bántam. Mondjuk ennek nem mindenki örül a környezetemben, de én szeretek egyedül kószálni az erdőben. Jól tájékozódom, de ha új útvonalra megyek, mindig van nálam térkép, telefon, ha például véletlenül kimenne a bokám, van nálam pénz, enni és innivaló, és pontosan tudom, hogy mit bírok el, szóval nem vállalok be olyat, ami sok lenne, akár a tempót, akár a távot vagy a szinteket illetően. Szeretek új útvonalakat felfedezni itt a Budai-hegyekben, de bárhol máshol is, ahol épp lehetőség adódik egy kis terepfutásra. Vasárnapra a Hegedűs Róbert emléktúra útvonalát szemeltem ki. Előzőleg megnéztem turistatérképen, hogy merre is fogok haladni.

Kocsival felgurultam a Fenyőgyöngyéig, aztán elindultam az Árpád-kilátó irányába, ott kapcsolódtam rá a túra útvonalára. Az itinert kezemben tartva, időnként rá-rá pillantva haladtam. Az erdei szakaszok után több, kevesebb aszfaltos, lakott rész következett. Itt általában a házakat figyeltem, a gondozott kerteket, és a kerítés mögött csaholó kutyákat, aztán újra visszatértem az erdőbe. Ez a tendencia nagyjából a túra egészére jellemző volt. Az enyhébb emelkedőkön, a vízszintes szakaszokon és a lejtőkön futottam, az erősebb felfeléken viszont ütemes sétára váltottam. Az eső közben csendesen szemerkélt, hol erősebben, hol visszafogottabban, de nem volt zavaró. Nem volt hideg, nem fújt a szél, az esőcseppek finom hangja és persze az erdei madarak csivitelése kísérte utamat. Közben a Fekete-fejhez tartó kaptatón előkerült a fényképezőgép is. A gondosan összerendezett farakások, a fára tekeredő borostyán, a friss zöld mohaszőnyeg és a szépséges hóvirágligetek mind-mind fényképre illő témák voltak. Hopp, ott pedig egy mókus iszkol előlem, újabb kattintás.

Aztán a csúcsokon kitáruló panorámát néztem megigézve. Mindig akadt valami látnivaló, valami szépség. Szeretem a fák törzsére festett jelzéseket is. Megnyugtatóak. Megerősítenek abban, hogy jó úton járok. Megtudtam, hogy a Remete-szurdok sziklakibúvásos, kőtörmelékes gyepei, bokor- és szálerdői a bajszos sármánynak, a rézsiklónak és a bikapóknak is otthont adnak. Tábla hirdeti ezt:

Csendben tovább suhantam, és minden porcikámban éreztem, hogy ajándék ez a nap. Hamarosan megmásztam a Remete-hegyet, később elfutottam a Rózsika forrás mellett, felkapaszkodtam a Kálvária-hegyre, majd jött a Vihar-hegy és a Hármashatár-hegy, végül pedig újra az Árpád-kilátó, és aztán vissza a Fenyőgyöngyéhez. 10 óra után indultam és elmúlt fél 3 mire visszaértem az autóhoz.

Ez a kör a túra kiírása szerint 28,36 km 1143 méter szintemelkedéssel. Jó kis combos útvonal. Azóta többször is megtettem.