Hogyan tovább egy nagyobb (rész)cél után?

Éreztem én, hogy nem lesz egyszerű az UTH utáni időszak sem. Merthogy maga az útvonal igen nehéz még akkor is, ha minden egyéb körülmény ideális, de mentálisan, sőt lelkileg is fárasztó volt a teljesítés. Pár nappal a verseny után ugyan már kimerészkedtem futni, de iszonyatosan idegen és szokatlan érzés volt, pedig a java izomláz elmúlt addigra. Két nappal később még mindig éreztem a combjaim, 4 nappal később még mindig…és így tovább. Múlt héten vasárnap volt az első nap, amikor már jól esett és aránylag jól is ment a futás. Az előző napi nagy esőt követően erősen párás volt a klíma, folyt rólam a víz mindenhonnan, mégis tiszta és üde volt az erdő. Élvezettel és jó kedvvel fedeztem fel újra a kedvenc ösvényeket: Fenyőgyöngye, Kék sávon Árpád-kilátó, le a Határ-nyereghez, majd fel a sárgán a Vadaskertire és így tovább…

Hol az erdőt figyelve haladtam, hol a testem jelzéseit csekkoltam, hol pedig csak úgy kalandozott ide-oda a gondolatom… Most volt időm. Volt időm merengeni azon, hogy az elkövetkező hónapokban tudok-e elegendő motivációt meríteni a rám váró feladatokhoz. Amelyeket persze én fogalmaztam meg, én jelöltem ki saját magam számára az utat, de szó mi szó, az UTH gyötrelmesen nehéz utolsó 5 órája közben sokféle gondolat keringett a fejemben.

Az igazán hosszú távokra a felkészülésem még közel sem elegendő. Sok év kimaradt és én nem lettem fiatalabb. Még több hosszút kellene futnom, amit persze ki tudja, hogy elbírok-e, vagy bele tudok-e passzítani a hétvégékbe, sőt a nyári teendőkbe. Utóbbiról minden gyakorló anya tudja, hogy kemény időszak. Szerencsére jó előre beterveztem egy olasz versenyt, a DoloMyths Run Sellaronda Ultra Trail-t (61 km / 3670 m+), amely túl azon, hogy iszonyúan szép környezetbe repít, jó kis edzés lesz az őszi Kör-re. Szűk 3 hét múlva rajtolok. Semmit nem várok tőle, csak azt, hogy lesz egy nagyon impozáns „utazás” az életemben és felráz az UTH utáni süppedtségből. Sokat mostanság egyébként sem járok külföldi versenyekre, 1-1 ilyen kiruccanás új impulzusokat ad a következő hetekre, hónapokra.

A másik inspiráló élmény, amely a napokban ért, az Anna Frost-ról készült rövidfilm. Anna Frost nagy kedvencem. A világ egyik legjobb terepfutója, 2015-ben és 2016-ban megnyerte a legkeményebb amerikai 100 mérföldes versenyt, a Hardrock 100-at. Ezt megelőzően 2010-ben ő lett a Skyrunning World Series összetett első helyezettje a női mezőnyben. De azt kell mondanom, hogy számomra soha nem az elért eredményei tették vonzóvá ezt a 37 éves új-zélandi „lányt”, hanem az az elképesztő életigenlő kiállás, amely minden egyes róla készült felvételen visszaköszön. Jó persze könnyű úgy pozitívnak lenni, hogy adott számodra minden körülmény, hogy sikeres és eredményes ember legyél. De ő valahogy más, mint a többi sikeres és eredményes ember. Valami olyat sugároz, amit csak kevesek, vagy senki. Megnézem egy fotóját és futni támad kedvem!

Anna március közepén adott életet első gyermekének. A filmben megismerhetjük kicsit a múltját és a jelent, amely egyértelműen az anyaságról szól. Az anyaságot – a gondolatai alapján – ugyanolyan vonzóan éli meg, mint ahogyan az edzéseit, vagy a versenyeit. Hiába fáradt az arca, tekintetének melegsége azt sugallja, hogy minden úgy jó, ahogyan van…

Ezekbe az élményekbe merítkezve kezdtem meg vagy inkább folytatom az edzéseket, immár kipihent izomzattal, letisztult gondolatokkal és kíváncsisággal.