Hogy is volt a Wizz Air-en 2018-ban? Beszámoló a félmaratonról

Tudtam, hogy kétesélyes a tegnapi félmaraton, ami a PB döntési kísérletemet illeti. Számos olyan tényező volt a felkészülésemben, amely nem feltétlenül támogatta a minél jobb eredmény elérését.

Például:

• A hosszú távú céljaim között hosszú, szintes terepfutások szerepelnek, ezekre alapozok hónapok óta.
• Ennek megfelelően az izomzatom is a terepfutás adta feladatokhoz alkalmazkodott és erősödött, ami szintén nem feltétlenül jön jól gyors síkfutáshoz.
• Amelyek ugyan nem mennek rosszul, de a rendszeresen végzett sík edzésekkel elsősorban a terepen futott alaptempót próbáljuk erősíteni.
• Nagyon rövid volt a kifejezetten sík félmaratonhoz passzoló gyorsasági edzésmunka (kb. 3 hét).
• Így a magas pulzuson végzett hosszú futásokhoz sem adaptálódott kellőképpen a keringésem.
• Valamint, ha egy réges-régi (esetemben 11 éves) PB leporolása a cél, számba kell venni az idő múlásának kedvezőtlen hatásait és a testsúly változását is. Utóbbi közel optimális, bár a nyári dinnyézések, gyümölcsös sörözések, megtették a hatásukat és visszakúszott némi zsírpárna. A félmaratoni PB-m idején talán még 50 kg sem voltam.

S hogy pontosan mi történt tegnap a Wizz Air-en…

172-178-as zónában kellett futnom, amit kisebb pánikkal fogadtam, amikor megkaptam az edzői instrukciókat... iszonyúan magasnak találtam. Az volt az első gondolatom, hogy ebben a zónában maximum 10 km-ig jutok, onnan pedig vár rám a nagy halál. Béla határozottan állította, hogy menni fog, bírni fogom. Az edzésen futott 170-175-ös 30 perces szakaszba majd' belepusztultam a végén. 6 és fél km-t passzíroztam abba a futásba. A félmaraton meg hát félmaraton, és lényegesen több, mint 30 perc. Eléggé szkeptikus voltam, de megállapodtunk abban, hogy óvatosan indulok, aztán ha jól érzem magam, fel tudtam venni egy relatív tempós futást, akkor tovább engedem. Annyit mondott még, hogy 4.35-4.40-nél ne fussak gyorsabban az elején (haha, gondoltam, nem csak az elejét nem fogom így futni). Aztán hogy, hogy nem, az első km 4.40 körüli lett. Kellemes és laza volt, persze, hisz a pulzusom éppen 160-ig ment akkor még. Visz a lendület, a lelkesedés, igyekeztem megtalálni a helyem a mezőnyben. A nem ideális széleken szeretek futni. Pedig középen védettebb körülmények között lehetne haladni. Na persze akkor, ha mindenki minimum az én tempómban futna. De adott zónán belül mindig található olyan futó, aki lassabbra kérte magát, esetleg az általa kért gyorsabb zónához tartozó iram akárhogyan is, de nem tartható számára. A széleken van mód akadálytalan előzésre. Elhelyezkedtem hát a rakpart fala és a mezőny széle között, és arra koncentráltam, hogy a megadott paramétereket tartva haladjak. Feladat volt ez, „munka”. A futás kevésbé kellemes, kevésbé élvezetes verziója. Figyelni az órán látható számokat, figyelni a testem jelzéseit. Így visszatekintve, mondhatom, alig emlékszem valamire az útvonalból, a körülöttem lévő emberekből. Van egy kijelölt pálya, amelyen végig kell futni, minden más körülmény teljesen elhomályosul. Tudtam végig, hogy éppen merre járunk, Budapest a szülővásárom, 42 éve az otthonom. Az útvonal majd minden lényegesebb részletét jól ismerem, szeretem. De verseny közben minden szépségének és varázsának a múlását vártam és vártam és csak vártam. Magam mögött akartam hagyni minél hamarabb, minél többet a súlyos kilométerekből. Szinte az elejétől a verseny végére áhítoztam. Az egyetlen igazán jó érzés a kíváncsiság volt. Vajon összejön-e, amit elterveztem. Ahogy múltak a km-ek, ahogy jött a féltáv, ahogy nőtt a pulzusszám, ahogy csökkent a tempó…figyeltem és számolgattam, figyeltem és számolgattam. Az órám minden km-ének jelzését árgus szemekkel lestem és vártam. Nem is tudom, egy percen belül hányszor tekintettem rá. És arra sem emlékszem, mikor tudatosult bennem, hogy ki fogok csúszni a tervezett célidőből. Eléggé a végén szerencsére, fejben már nem igen borított meg. Nem akartam például inkább megállni és besétálni. Abban még mindig motivált voltam, hogy csak annyira csússzak ki, amennyire muszáj. Amit még elbírok, amit még meg tudok tenni az „ügy” érdekében, azt szeretném. A gépezet tehát még dolgozott tovább, így lett az utolsó km-em ismét 4.40, mintegy keretbe foglalva ezt a versenyfutást.

1.42.19-cel értem célba. 1 perc 1 másodperccel lassabban a 11 évvel ezelőtti egyéni csúcsomnál. És bár, igen, volt bennem némi csalódottság, de sikerült a gondolataimat és ezt az eredményt pozitív irányba fordítani. Hiszen sokkal kedvezőtlenebb paraméterekkel futottam, nagyon hasonló időt, 42 évesen, immár 2 gyermekes anyukaként, sérülésekkel, sok-sok nehéz újrakezdéssel a hátam mögött. Szóval ez így számomra eléggé rendben van… De az epilógusa ennek a futásnak lehetne az, hogy akkor most tovább ütöm a vasat és keresek egy közeli félmaratont, ahol ismét nekirugaszkodom a PB-döntésnek. Ez egy játék volt számomra, egy érdekes kísérlet, amelynek végére pontot tettem a tegnapi célba érkezéssel. Más már az utam futóként. Ezt mindig élesen megélem, amikor aszfaltos versenyre tévedek. Három hét múlva Valamar Trail az Isztrián, aztán pedig az év egyik nagy futása vár a Piros 85-ön. Mind a kettőt nagy izgalommal várom. A félmaratont és a síkot pedig egyelőre elraktározom a későbbi „to do” futócélok közé. Magamat ismerve egyszer biztosan újra előjön a „hogy is volt a Wizz Air-en 2018-ban?” kérdés és akkor tudni fogom, hogy itt az idő újra PB-zni.