„Véletlenek sorozata sodort a sportba, véletlenek pedig nincsenek“ - interjú Tóth Évával

Már kétgyermekes édesanyaként a triatlonról igazoltál át az ultrafutó ligába. Volt a gyerekek előtt bármilyen sportmúltad?

Akkoriban aerobikoztam és tulajdonképpen egy véletlennek köszönhetően kezdtem el egyáltalán futni, a triatlon később jött. Szép idő volt és egy barátommal megbeszéltük, hogy találkozunk, mire ő felvetette, hogy futna egy szigetkört (a Margitszigeten) és kísérjem el. Mondtam neki, hogy én futni biztosan nem fogok, de a szigetre szívesen kimegyek. Elindultunk, belekezdett egy témába, mondtam neki, hogy míg ezt befejezi addig megyek vele. Mire észbe kaptam, körbe is értünk, közben nagyon jót beszélgettünk és fel sem tűnt, hogy lefutottam 5 km-t. Akkor nagyon nagy élmény volt, és attól kezdve rendszeresen kijártam, de eszembe sem jutott, hogy egynél több kört fussak. Így telt el majdnem egy év. Akkoriban még Óbudán éltem egyedül, a ház földszintjén volt egy motoros bolt, ahol az egyik ott dolgozó srác megkérdezte, hogy ma hányt kört futok, mire mondtam, hogy egyet. Erre megkérdezte, hogy miért nem futok kettőt, már biztosan menne, és akkor úgy indultam el, hogy azt mantráztam magamban, hogy 2 kör, 2 kör… Végül az is simán ment, de addig eszembe sem jutott, hogy egynél több kört is lehetne futni.

Aztán a két körből még több lett, sőt nem sokkal később máris ott találtad magad a híres nagyatádi triatlonverseny rajtjában….

Ekkortájt egy sportboltban találkoztam össze egy szomszéd városban élő kolléganőmmel, akiről ott tudtam meg, hogy rendszeresen fut, mi több, egy baráti társasággal triatlonoznak is, és kiderült a beszélgetés közben, hogy én is ismerem őket szegről-végről. Hamarosan már együtt edzettünk. A véletlen találkozásból az lett, hogy még abban az évben elindultunk Nagyatádon három fős váltóban. Nekem ez annyira megtetszett, hogy elhatároztam a következő évben egyedül teljesítem az Ironman távot. Végül két évre volt szükségem, hogy a hosszú távra becsületesen fel tudjak készülni, addig kipróbáltam magam sprint, olimpiai és féltávokon is, majd 2011-ben teljesítettem egyéniben a hosszútávot.

A triatlon lett tehát az igazi szerelem, a sportnak köszönhetően pedig rád is talált a szerelem, ugye?

Igen, a párommal ismertük már egymást korábbi versenyekről, de végül akkor, abban az öt napban, amit az Ironman miatt töltöttünk Nagyatádon, kezdünk közeledni egymáshoz. Akkoriban még ő is versenyzett, én pedig nagyon felnéztem a teljesítményére. Tőle hallottam először az Ultrabalatonról, addigra már négyszer futotta körbe a tavat. Emlékszem mennyire lenyűgözött a serleg- és kupagyűjteménye hazai és külföldi versenyekről. Gyakran nézegettem a teljesítménytúrákon kapott okleveleit is, így mászott belém az ultrafutás gondolata. Viszont először egy újabb szerep is közbe jött az életembe, hiszen 2012-ben megszületett a lányunk, majd három év múlva a kisfiunk is.

Akkor ahogy mondani szokták, a gyerekek az anyatejjel szívták magukba a futást?

Szó szerint… A kislányom alig volt pár hetes, már két szoptatás között futottunk babakocsival. A kisfiamnál is ez volt a taktikám, békésen aludtak amíg toltam őket futva. Többezer kilométert tettem abba a futó-babakocsiba, így igazán jó befektetésnek bizonyult. Egyébként mindketten atletizálnak, a lányom pedig tehetséges úszó is.

Te pedig akkor így lettél az egy szigetkörös futóból triatlonista, majd már anyukaként ultrafutó. Emlékszel, hogy mi volt az első hosszabb versenyed?

2013-ban a két gyermekem között a Vulkán túra volt az első, maratonnál hosszabb futásom (némi eltévedéssel). 2014-ben aztán a Mátrabérc, és az akkori Terep 100, 80 km-es távja volt a két fontosabb teljesítésem, majd 2015-ben érkezett a kisfiam, és a következő hosszabb versenyem már a 2017-es UTH leghosszabb távja volt. Sokáig csak terepen futottam, mivel a Budai-hegyekben élünk, két éve azonban beneveztem a Korinthoszra, így olyan útvonalat kerestem, ami kevésbé szintes.

A kevesebb szint azonban nem jár kevesebb edzésidővel, hiszen ultra távokon indulsz, amihez naponta akár több órányi edzésre is szükséged van. Gyerekek, család, és munka mellett te hogy préseled be a napodba a futást?

Heti 12-15 óra között edzek, amiből 10-12 óra a futás, a többi keresztedzés, nyújtás, hengerezés. Futni szinte mindig hajnalban megyek, a napi edzésem függvényében 3:25-4:10 között csörög az ébresztő, hogy 6:30-ra, mikor a család kel, hazaérjek. Általában csütörtökönként és hétvégén van hosszabb edzésem, míg a hétfő a pihenőnapom. Nagyon ritkán hétvégén megengedem magamnak, hogy csak reggel 8 körül induljak, de ilyenkor gyötör a lelkiismeret, hogy nem a családommal töltöm az időt.

Abból a szempontból azért roppant szerencsés vagy, hogy a párod pontosan tisztában van azzal, hogy mit is jelent felkészülni például az Ultrabalatonra…

Igen teljes mértékben, mindenben számíthatok rá. Nálunk például nem létezik női munka, férfi munka a háztartásban, közösen osztozunk a feladatokon, ami hatalmas segítség. Maximálisan kiveszi a részét az otthoni teendőkből, a gyerekeket reggel ő viszi, hogy én 8:00-ra beérjek a munkahelyemre, de anyósomra is számíthatok. Ötre érek haza a munkahelyemről, majd a gyerekekkel szaladgálok ide-oda, külön órák, edzések, bevásárlás, így általában este 7 óra körül érünk haza. Megvárom, hogy a gyerekek elaludjanak és utána állok neki az erősítésnek, így 11 előtt nem igazán szoktam ágyba kerülni.

Honnan van energiád 4-5 óra alvás után mondjuk hajnali 4-kor, télen is elindulni?

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy mindig egyforma lelkesedéssel vágok neki az edzéseknek, de mondva csinált indokkal csak nagyon ritkán hagyom ki. Egyébként hidegben futni kimondottan szeretek. Tavaly rászoktam, hogy podcastokat hallgatok, így gyorsabban el is megy az idő, és mindig várom a következő adást. Alapvetően pedig be kell vallanom, hogy függő is vagyok, nekem az a büntetés, ha nem futhatok.

Térjünk át kicsit az idei UB-re. Milyen emlékeket őrzöl erről a versenyről?

Összességében jól sikerült, elégedett vagyok. Egy kisebb sérüléssel álltam oda a rajtvonalhoz, így élt bennem a kétség, hogy vajon körbe fogok-e érni. Kegyesek voltak hozzám az égiek, mert csak 190 km környékén kezdett el annyira fájni a lábam, hogy már erősen akadályozott a futásban. A gyomrommal is szoktak problémáim adódni ilyen hosszú futások során, a jó hír viszont az, hogy ez egyre kitolódni látszik, egyre később jelentkeznek az effajta problémák.

Az épp aktuális célversenyeket mi alapján tűzöd ki?

Ez is érdekes, hiszen ahogy a futásba belesodródtam, úgy sodródom a versenyekre is. Általában úgy jön a következő, hogy egy-egy futó barátom szól, hogy megy egy bizonyos versenyre, mesél róla és ha tetszik csatlakozom én is. Így jött korábban a Korinthosz, a BSZM, és az UB is. Olyan pillanatra nem nagyon emlékszem, hogy mondjuk leültem volna a gépem elé versenyt böngészni, és kerestem volna valamit, ahová mindenképp el szeretnék menni. Valahogy mindig szembe jön egy következő cél. Bízom abban, hogy még sok-sok élménydús futóév áll előttem, ez a fő motivációm.