Egy éve még járni is alig tudott, hétvégén pedig rajthoz állt a New York maratonon Tommy Rivs

Az arizonai terepfutóról épp a legutóbbi lapszámunkban közöltünk egy terjedelmesebb írást, amelyben bemutattuk részletesen, hogy miként változott meg szinte pillanatok alatt az egykori elit atléta élete, kezdve a diagnózistól, a komplex kemoterápiás kezelésen keresztül, az elhalasztott csontvelő transzplantációig. Az Instagramon Tommy Rivs néven ismert rendkívül inspiráló sportoló az elmúlt bő másfél évben már sokszor tett tanúbizonyságot sportemberségből, kitartásból, akaraterőből és küzdeni tudásból, ám múlt hétvégi teljesítménye vélhetően azok számára is példaértékkel bír, akik eddig talán nem is követték pályafutását, vagy nem olvastak betegségéről és a küzdelmeiről.

Mit tehet egy ember, aki épp azért küzd, hogy alig negyven kilósan lábra tudjon állni, miután felébresztik a mesterséges kómából és lekapcsolják a hat hetes műtüdő kezelésről? Arra gondol, hogy nyolc hónappal ezelőtt még azért küzdött, hogy maratoni futóként esélye legyen kijutni a pekingi olimpiára, ahol képviselheti majd hazáját, és mindazt, amire feltette az egész életét. Példát mutat. Még abban a teljesen kiszolgáltatott és legyengült élethelyzetben, amikor a kórházi ágyból csak feleségére támaszkodva képes felkelni, még akkor is példát mutat.

Majd szinte napra pontosan egy évvel később az emlékezetes talpra állást követően pedig oda áll a világ egyik legnagyobb futóversenyének, a New York maratonnak a rajtvonalára, rajtszámmal, futócuccban. Oda, ahol egy-két évvel korábban még akár a dobogóért indult volna, most pedig csak azért megy, hogy üzenjen. Hogy bizonyítson és erőt adjon elsősorban saját magának, és mindenkinek világszerte, aki küzd, ő megmutatja, hogy képes rá. Hogy márpedig őt nem lehet csak úgy legyőzni. Egy tüdőráknak legalábbis semmiképp. Ez nem az a nap, amikor padlóra kerül. Hiszen fiatal kora ellenére már kapott pofont, épp eleget, és köszöni szépen, ő inkább megy tovább az úton, amit kirendelt a sorsa számára. Még akkor is, ha ez az út bizony nem éppen sík, és egyenetlen. Hiszen épp a kihívásokért költözött pár éve családjával együtt az arizonai Flagstaffbe, ahol élnek a mai napig.

“Még mindig itt vagyok.”

Írta egy nappal az ominózus rajtot megelőzően a közösségi oldalára Tommy Rivs. Mi pedig csak szurkolni tudunk azért, hogy még sokáig itt is maradjon köztünk, és hogy minél több versenyen láthassuk őt akár a rajtvonalon innen, akár a pálya másik oldalán, ahogy tette azt a Western States Endurance Run alatt, ahol épp barátját, Jim Walmsley-t és sok más futó barátját támogatott. New Yorkban pedig őt támogatták, habár a város utcái már kiürültek, a futók nagy része már otthon pihent, Tommy, és felesége Stephanie még mindig sétáltak néhány kitartó szurkoló kíséretében. És végül célba értek, boldogabban, mint valaha. Sem helyezés, sem időeredmény nem számít, de Tommy Rivs talán ezalatt a bő 9 óra alatt talán visszakapott valamit a futástól, az élettől, ha már az elmúlt másfél évet elvette tőle. De ő nem adta. És nem is fogja, ahogy ígérte. Ma nem.