Toldi Péter: a futás az én csendem

A kiemelkedő futóteljesítmények mellett azért is lettem rád figyelmes, mert a futóoldalakon, egy-egy vitatott témában hihetetlen mértéktartással és empátiával szoktál kommentelni. Nyilván számodra ez a természetes, de manapság egyre ritkább. Honnan eredeztethető ez az attiűd? Mindig ilyen voltál vagy az idők folyamán lettél ilyen, esetleg a kor előrehaladtával lettél egyre inkább megértő?

Köszönöm a méltatást, örülök, ha ez tükröződik! Részint ilyen vagyok, „ezzé” váltam az évek alatt, közben pedig igyekszem „nem elfelejteni”, hogy én honnan indultam. Minden ember a saját útját járja, el kell fogadnunk, hogy mindenkinek mást jelent, mindenki mást keres és élvez a futásban. Ugyan honnan jönnék én ahhoz, hogy mások gondolatait, érzéseit megítéljem? Sokfélék vagyunk, így kerek a világ!

A másokra való odafigyelés mellett azt látom, hogy mindennek, ami fontos számodra, megadod az időt, energiát és fókuszt. Elképesztő tervezettség a futásban, de talán ez az alaposság kellett ahhoz is, hogy 25 évesen telepvezető legyél a Hód-Mezőgazda Zrt. vajháti szarvasmarha-telepén. A nagy feladok sosem ijesztenek meg?

Ó, dehogynem! Alapvetően félénk ember vagyok. És éppen ezért nem hezitálok a nagy döntések előtt. Minél hamarabb meg kell lépnem őket, hiszen annál hamarabb válnak feladattá ezek a helyzetek. A feladatok megoldását pedig már élvezem. A szakmai indokokon túl a tervezéssel a változókat szüntetem meg az „egyenletben”, így egyre otthonosabban tudok mozogni egy-egy totál ismeretlen szituációban is.

Csóró kollégistaként egyszerűbb és olcsóbb volt futni

Gyerekkorodban sokféle sportágat kipróbáltál, melyikben mit szerettél? És amikor az egyetemi éveid alatt, a vizsgaidőszak idején elkezdtél futni, hogy jobban bírd a szellemi megterhelést, miért nem egy korábbi sportághoz nyúltál, miért az addig számodra viszonylag ismeretlen futást választottad?

Úsztam, lovagoltam, íjászkodtam, kerékpároztam és egy nagyon alap szintem a hegymászásba is belekóstolhattam. Az úszás volt az első rendszeresen végzett sport az életemben, amivel megtapasztaltam, hogy a becsületes munkával fejlődhetek és büszke lehetek az elért eredményeimre. A lovaglás során türelmet tanultam és rá kellett jönnöm, hogy hogyan tudok közreműködni egy nálam sokkal nagyobb és erősebb lénnyel. Az íjászkodás során megtapasztalhattam a pszichém fontosságát, megtanultam befelé figyelni. A kerékpárral a korlátlan szabadságérzet csapott meg. A hegymászásból talán a természet erőinek a tisztelete és a tervezés fontossága volt a leghasznosabb. A futás sem volt számomra ismeretlen és csóró kollégistaként lényegesen olcsóbb és egyszerűbb volt végezni, mint a többi sportágat.

Sokadszori próbálkozás és újrakezdés után 2008-ban horgonyoztál le végleg a futás mellett, ahogy egy interjúban említetted, a súlyfelesleged volt az egyik ok, amiért végleg elköteleződtél. Látva a fotóidat, el sem tudjuk képzelni, milyen lehetsz súlyfelesleggel, mennyi volt az a plusz, ami végül végérvényesen a futáshoz terelt?

Ne is próbáljatok elképzelni, mert ez a pálcikatest elég röhelyesen fest súlyfelesleggel! Akkoriban még nem méricskéltem magamat, de körülbelül 7-8 kiló plusz lehetett rajtam a mai önmagamhoz képest. Nem is a kilók döntöttek. A látvány bántotta a hiúságomat, de ami a leglényegesebb: szenvedtem az akkori életmódomtól. Világéletemben mozogtam, mindig is fitt voltam és nagyon hiányzott az emberi létezés magasabb foka, amit csak az edzettséggel érhet el az ember.

Ekkor 27 éves voltál, vagyis már telepvezető a szarvasmarha-telepen, milyen stációkon mentél át egészen addig, hogy az életed napi részévé vált a futás? És egyáltalán, hogyan tudtad beiktatni a munka mellé? Már akkor is hajnali négykor indult a napod?

Észrevétlenül vált nélkülözhetetlen részemmé a futás. Hatalmas stresszt jelentett huszonévesen több milliárdos vagyonért felelni és közben 65 embert irányítani. A futás volt az egyetlen hely, ahova visszavonulhattam, ahol önmagam lehettem. És mivel ez ennyire fontos volt, nem néztem az órát. Remegve vártam minden edzést. Mindegy volt, hogy mennyire vagyok fáradt, mennyi az idő, hideg van, vagy meleg, futni akartam, hogy visszavonulhassak magamba.

2015-ig futottál utcai futóversenyeken, félmaratonokat, maratonokat és azzal, hogy ebben az évben, az első Korinthosz indulásoddal az ultrázásra váltottál, az időeredményekre való eredménykényszert is elengedted. Ekkortól mást jelentett neked a futás, mint addig? Ahogy érzékelhető, sok futó válik a teljesítmény rabjává. Benned csupán az időeredmények iránti vágy alakult át távok iránti vággyá, vagy az egész hozzáállásod átformálódott?

Abszolút mást jelentett akkoriban a futás! Az akkori eszemmel lineáris fejlődést vártam magamtól és frusztrált, hogy nem tudok önmagamnak megfelelni. Görcsössé váltam és ez kezdte elvenni a lelkesedésemet. Aztán átgondoltam, hogy mi okból is csinálom ezt az egészet és a váltás mellett döntöttem. Az ultratávokban és főleg a rengeteg felkészülési munkában leégtek rólam a külsőségek. Pár év alatt gyökeresen megváltozott a hozzáállásom. Megszerettem a futást és eszköz helyett a részemmé vált.

Ez az életvitel ellensúly az életemben

Ahogy egyszer fogalmaztál, nálad is megtörtént a Spartathlon iránti becsipődés, ugyanakkor nagyon tudatos voltál, betartottad a fokozatosságot. Egy év ráment a 100 kilométer alatti futásokra, újabb egy a 100 és 200 km közöttiekre és csak ezt követően vágtál bele a 200 felettiekbe. Vagyis nálad egy becsípődés is "csak" a tudatosság mentén tudott valósággá válni. Ennek ellenére van, hogy hibázol? Hogy esetleg nem jól időzítesz? És ha igen, mikor, miben fordult elő ilyen?

Hogy a viharba ne hibáznék! A honlapomon, augusztusban pont írtam is egy blogbejegyzést erről a témáról. Habár a paletta igen széles, már mindenféle hibát elkövettem én is. De hisz’ emberek vagyunk. Habár a bukások nem a legboldogabb pillanatok, de hozzátartoznak az életünkhöz. A kérdés leginkább az, hogy hajlandóak vagyunk-e tanulni a hibáinkból. Ehhez kell az alázat és a józan ész. Ha képesek vagyunk épülni ezekből az élményekből, akkor értelmet nyernek és kudarc helyett tapasztalattá válnak.

Az edzői végzettséged is, gondolom összefügg ezzel a belső igénnyel. Fogadsz is tanítványokat? Milyen képesítéseket szereztél pontosan eddig, és milyen témában szeretnél még tudást gyűjteni?

Igyekszem mindenkinek segíteni, aki őszintén és nyitottan tanácsot kér, vagy kérdez. Ha valakivel pedig egyezik a hozzáállásunk és a céljaink, akkor ez közös munkát is jelenthet. Van egy csapatom, Zergerudli a neve és jelenleg kilencen alkotjuk. A harcedzett ultrafutótól a 12 éves diákolimpikonig igen sokszínű társaság vagyunk. Nagyon élvezem ezt az új, változatos kihívást. Feldob a többiek fejlődése és nagy motivációt jelent a közös munka. Hihetetlenül megtisztelőnek tartom, hogy ezek az emberek rám bízzák a szabadidejüket és az egészségüket. Ez nagy felelősség és én igyekszem megfelelni.

Szeretek hasznos és gyakorlatias dolgokat tanulni. Ahogy a futásban fejlődtem, úgy fordítottam egyre nagyobb figyelmet a háttértudásra. Van egy magyar atléta-edzői képesítésem és ezt egészítettem ki egy Egyesült Államok-beli webes képzéssel, ami kifejezetten ultrafutó-edző témájú volt. Az érdeklődésem határtalan, a dietetikától az FMS-szűrésen át az erőfejlesztésig minden érdekel. Egyedül az időtényező az, ami korlátokat szab az előrehaladásban.

Aki ennyire alapos és tudatos, annak milyen formában jelenik meg az öröm az életében? Az örömöt, a felszabadult érzelmeket valamelyest a szenvedélyességhez kötjük, de nálad többségében minden megtervezett. Milyen érzések járnak át, amikor te boldog vagy? Hogyan tudnád leírni azokat a pillanatokat, amelyekben a futás visszaadja öröm formájában azt a sok áldozatot és lemondást, amit beletettél ebbe az egészbe?

Ennek nincs köze a tervezettséghez. Engem a futás elcsendesített. Valóban, nem rázom az öklömet, nem lobogtatok zászlókat, nem vihogok futás közben. De ettől még ugyanúgy megvannak a magam katarzisai, csak én mélyen önmagamban szűröm át ezeket az élményeket. Tipikus, hogy ezek a pillanatok sohasem esnek befutókra. Futás közben, váratlanul ömlenek rám olyankor az érzések.

Amikor pedig elérek egy korábban kitűzött célt, inkább végtelen béke áraszt el. Olyankor kicsit megáll az idő és tökéletesen gondtalannak, súlytalannak érzem magamat. Leginkább csak vigyorogni, maximum csendesen beszélgetni van olyankor kedvem.

A blogodon ismeretterjesztő cikkeket is szoktál írni, az egyikben nagyon szépen megfogalmaztad, hogy miért fontos neked a versenyek utáni átmeneti időszak és hogy a teljesítés örömén kívül mit ad neked a futás, például azzal, hogy a napi rutin keretet ad az életednek. Enélkül te is hajlamos lennél arra, hogy tékozlóan bánj az időddel? Egyáltalán: benned is lennének olyan jellemvonások, amelyek a halogató emberben vannak, és amelyek ellen csak a szigorú életvitellel tudsz válaszolni?

De még mennyire! A futás és a hozzá tartozó életvitel ellensúly is az életemben. Ha nem futnék, biztos, hogy akkor is sportolnom kellene valamit, hogy ezt a rengeteg energiát ne szabadítsam rá a világra…

Vonzzuk egymást a hasonszőrű emberekkel

Az ultrafutás, talán fogalmazhatunk így, extrém sport, amely iránt gyakran valamilyen hiány miatt ébred igény az emberben. Nálad azonban abszolút azt érezni, hogy a te életed enélkül is rendben lenne. Hogy érzed, milyen hatással van az ultrafutásra, hogy divat lett? Nagyobb a mezőny? Hígul a mezőny? Nagyobb az elismertség? Jobban szem előtt van az ember? Devalválódik? Felértékelődik?

A mostani eszemmel azt kell mondjam, biztos, hogy nem tudnék ugyanez az ember lenni futás, vagy egyáltalán a sport nélkül. Ez az igazi lételemem. Tudom, mert próbáltam „rendes ember” lenni, de sajnos nagyon nem ment…

Véleményem szerint az ultrafutás divattá válásának több aspektusa van. A sportág szempontjából örvendetes, hisz minél többen vagyunk, annál nagyobb eséllyel tűnnek fel jó adottságú versenyzők, ami nagyobb versengésre ösztönzi az élfutókat, tehát javulnak az eredmények. A nagyobb sportolói létszámra egyre több versenyt lehet rendezni, színesedik a paletta. Több ember nagyobb felvevőpiacot jelent a sport körül dolgozó szolgáltatóknak, kereskedőknek. Ennek viszont egyenes hozadéka, hogy a mezőny, ha úgy tetszik, hígul, ha úgy tetszik, színesedik. Elveszti a családias jellegét és egyre több, eltérő hozzáállású és értékrendű ember fordul meg benne. De szerintem ez természetes.

Amit viszont nem értek, az az ultratáv túlfetisizálása. Jómagam futni szeretek és nem „ultrázni”. Ha szigorúan veszem, akkor csak a célversenyeimen, évi 2-3 alkalommal futok ultra távot. Tehát időm elsöprő részében nem is „ultrázok”. Nagy bajban lennék, ha csak az „ultrázás” adna örömet.

Amikor az ultrázást elkezdted, nagyon családias légkör fogadott és ennek is szerepe volt abban, hogy magával ragadott. Köttettek-e barátságaid az ultrafutás által? Akár idehaza, akár külföldön. És ha igen, formáltak-e ezek a kapcsolatok rajtad bármit is?

Mostanra a barátaim és az ismerőseim nagy részét a futás kapcsán ismertem meg. Számomra ezek nagyon fontos kapcsolatok. Ők mindannyian nagyon értékes emberek, akik rengeteget adtak nekem (tudtukon kívül is). A futás szenvedélye, a munka iránti alázat, becsületesség, őszinteség és még sorolhatnám. Ezek olyan értékek, amiket már-már kihaltnak hittem és én ezeket mind megkapom tőlük, a legnagyobb bajnokoktól a kezdő futókig. Valahogy vonzzuk egymást a hasonszőrű emberekkel.

És hogy alakult ki az, hogy téged a párod és a testvéred kísér a versenyeken? Jelent-e bármi pluszt, hogy az érzelmi kötődés sokkalta erősebb?

A kezdetektől fogva ők ketten mutatnak érdeklődést a futásaim iránt, az elmúlt évek alatt felbecsülhetetlen segítséget kaptam tőlük. Evelin, a menyasszonyom minden egyes versenyemre elkísér, Éva, a nővérem pedig a nagyobb eseményekre csatlakozik hozzánk. Mivel én nem igénylek állandó kíséretet, sőt viszonylag ritkán kell velem foglalkozniuk, így versenyek alatt van idejük városnézésre, gasztronómiára. Természetesen mindketten nagyon sokat jelentenek nekem és megnyugtat a jelenlétük. Ezenfelül Evelin már olyan fokon ismer, hogy nemegyszer egészen mély gödörből is kibillentett már. Szerintem erre rajta kívül senki más nem lenne képes.

Ha 5 mondatban össze kellene foglalni, hogy miért szereted az ultrafutást, hogyan fogalmaznád meg ezt az 5 mondatot?

Elég egy mondat: A futás a csendem.

És végezetül: azt mondtad, hogy jövőre semmiképpen sem indulsz az Authentic Phidippides Run-on, mert hosszú távra tervezel. Hogy látod, ha az ember ennyire tudatos, mint te, ha szakmailag is képzi magát és ügyel arra, hogy se testileg, se lelkileg ne égjen ki, meddig, milyen formában űzhető ez a sportág? Neked mik a közelebbi és a távolabbi terveid e téren?

Nagyon jó a kérdés! Szeretném azt hinni, hogy jelentős ráhatásom van a sorsomra, de igazából nem tudom, hogy ez mekkora hányad. Nagy jelentőséget tulajdonítok a munka mellett a céltudatos életmódnak és a regenerációnak, azonban akármennyire is tudatosan csinálom, a testem tűrőképessége véges. Óvatos vagyok, hogy ne terheljem túl, de azt látni kell, hogy ezek a távok, ezek az időtartamok messze nem egészségesek. Úgy gondolom, hogy alapvetően egyensúlyban van az életem, mert a motivációm évek óta töretlen. A testem statikailag és biomechanikailag is arányos, szimmetrikus kell hogy legyen, hisz’ sorozatban képes vagyok felkészülni akár 500 km-re és közben elkerülnek a sérülések. De hogy ez meddig tartható fent az évek múlásával? Vagy hogy az öregedéssel hogyan kell csökkenteni az intenzitást? Ezt majd a testemből kell kiolvasnom akkor, amikor már ott tartunk.