Timi tüdőbetegként győzi le a futóverseny akadályait a kutyáival

Pontosan hogyan írható le a betegséged?

A krónikus obstruktív tüdőbetegség lényege, hogy két betegség egyidejűleg jelentkezik az embernél, és mindkettő jelentős mértékben gyengíti a légzést. Az egyik a hörgőszűkület és gyulladás, a másik a tüdőtágulás.

Fiatalon lettél beteg, amit nyilván nem volt könnyű elfogadni. Hogyan reagáltál arra, hogy egyre rosszabbul vagy és az életminőséged nagy mértékben romlott?

Már gyerekként asztmás voltam, ami a későbbi betegségem előjele volt. Aztán 40 körül arra lettem figyelmes, hogy nem tudom tartani a lépést a kutyáimmal. Egyre erőteljesebben jelentkezett a légszomj, ennek következtében egyre gyakrabban kaptak el pánikrohamok. Már-már azon tanakodtam, hogy elajándékozom a kutyáimat, de mivel imádom őket, ettől a gondolattól teljesen kikészültem. Az, hogy egyre jobban bekorlátozódott az életem, depresszióba taszított. Próbáltam mozogni, de attól romlott az állapotom, amitől aztán még lejjebb húzott a spirál. Újra elkezdtem dohányozni a teljes elkeseredettségemben, amitől persze még rosszabbul lettem. Már a halál gondolatával kezdetem foglalkozni, szinte ráment a családom és a baráti kapcsolataim erre az egészre, amikor az egyik legjobb barátnőm, Simon Krisztina megelégelte a tehetetlenségemet. Szembesített a régi önmagammal és szembesített azzal is, hogy nagyon sok múlik az én hozzáállásomon. Nyilván kell szakszerű irányítás, de valójában minden rajtam múlik.

Hogy rugaszkodtál neki a sportnak újra?

A kutyák természetesen maradtak, és adott volt, hogy velük lesz kapcsolatos a kilábalás ebből a mélypontból. Szentpályi Orsolya doktornő, tüdőgyógyász tanácsára kezdtem újra mozogni, de sokkal tudatosabban és fokozatosabban, mint a korábbi próbálkozáskor. Türelmes voltam, kis lépésekkel haladtam, és így már sokkal kiegyensúlyozottabb volt a fejlődésem. Ahogy terheltem magam, óvatosan, az edzések mennyiségét és nehézségét lassan emelve, úgy javult a közérzetem is.

És miért pont kutyás futás? Hiszen azért nehezítő tényező, hogy nem elég magadra figyelni, de közben ott van egy társ is – egy állat személyében.

Három kutyám van, Annak, Jared és Nina, akiket imádok. A társaságom is kutyás, rajtuk keresztül jutottam el az első Hard Dog Race-re, akkor még csak nézőként, 2016-ban. Akkor és ott ismerkedtem meg a versenysorozat lelkével, Púza Andrással. Fantasztikus élmény volt szurkolóként is részese lenni ennek az egésznek, de elkezdtem irigykedni és vágyakozni. Odamentem hát Andráshoz, elmondtam neki, hogy milyen egészségügyi gondom van és hogy ennek ellenére szeretnék a következő versenyen rajthoz állni. András nyitott volt, részt kellett vennem egy orvosi vizsgálaton, így rajtolhattam el a rövidebb távon, a 6 kilométeren 2017-ben.

Olyan élmény volt futni is a versenyen, mint amilyennek kívülről elképzelted?

Még olyanabb! Ezt tényleg csak az tudja, aki elindul, végigmasíroz a pályán, végigküzdi magát a kutyájával együtt az akadályokon, olykor félholtan, dögfáradtan és beér a célba. Elképesztő, eufórikus élmény. Van, aki azt mondja, hogy felelőtlenség futnom, de egyrészt mindig van nálam egy kis túlélő felszerelés, másrészt mindig ott van velem a barátnőm, Simon Krisztina. Harmadrészt, sosem harcolunk az idővel, nem érdekel, hogy hányadik leszek, hol érek be. Egy érdekel, a teljesítés és az, hogy jól érezzük magunkat közben. Számomra már az nagy dolog, hogy ott lehetek és meg tudom csinálni, nem vagyok felelőtlen, kitartó viszont nagyon is.

Hány alkalommal indultál már kutyás futóversenyen?

Hatszor voltam ott versenyzőként, hol a 6 km-es Base-en, hol a 12 km-es Wild-on. Más-más kutyákkal indulok, nem mindig sajátokkal, ugyanis sokat önkénteskedem menhelyeken, olykor gazdikereső kutyusokkal állok rajthoz. Volt olyan is, hogy egyáltalán nem indultam, azokban az esetekben pedig HDR-es önkéntesként segítek a szervezőknek.

Melyik volt a legemlékezetesebb futásod?

Talán az első 12 km-es Wild versenyem. Már a rajtnál remegett a lábam, plusz annyira izgultam, hogy egy kicsit be is fulladtam. Megható volt elválnom a családomtól, és nekivágni a nagy kalandnak. Aztán jöttek az akadályok, az emelkedők, én meg egyre jobban fáradtam. Aztán elérkeztünk a siratófalig, ez a régi, piliscsévi pályán egy kultikus hely volt, és ott azt mondtam, kizárt dolog, hogy én itt fel tudjak menni. Fontolgattam a feladást, igyekeztem büszke lenni arra, hogy már idáig eljutottam, amikor Kriszti barátnőm kérdezte, hogy hogy érzem magam. Mondtam, hogy fáradtan, fájnak a lábaim, izomlázam van már most, mire azt felelte, hogy akkor „emeld fel a segged és indulás!”. Ráfordultam az emelkedőre és szó nélkül indultam felfelé, közben azt mondogattam magamban, hogy mi a francért akarok én hősködni, tuti kinyúlok, mire felérek, és amúgy is, nem nekem való ez az egész. Addig-addig dünnyögtem magamban, mire felértem. Ennél a pontnál értettem meg, hogy többre vagyok képes, mint amit elhittem magamról és hogy igenis be fogok érni a célba. Nehéz lesz, de hát András szavaival élve a „HDR nem angolkisasszonyok teadélutánja”.

A versenyek hangulatán és a büszkeségen túl mit ad neked a kutyás futás?

Hat év telt el az első versenyem óta és a tüdőbetegségem, ami ugye gyógyíthatatlan, csak szinten tartani lehet, de már az is nagy szó, egyáltalán nem romlott, sőt! A nemrég készült légzésfunkcióm alapján bizonyos értékeim még javultak ki. Az egészet úgy fogom fel, hogy nem beteg vagyok, hanem csak egy betegséggel élek. Vannak korlátaim, nem esem túlzásokba, de minőségi életet élek, egész máshogy érzem magam, mint azelőtt, hogy elkezdtem.

És mit kaptál a közösségtől?

Barátokat, élményeket, a betegségemmel való megbékélést és együttélést, a kitartásra sarkallást és a HDR életérzést. Nincs annál boldogabb pillanat, mint amikor a rajtnál hat láb dobban a földön, két szív egy ütemre ver és egy büszkeség tölt el, amikor megcsináljátok. Fantasztikus élmény, hogy együtt küzdhetsz a négylábú társaddal, egymásra hangolódva, egymásra utalva. A pályán töltött legnehezebb pillanatok, az esések, kínok, gyötrelmek, András felmenőinek emlegetése, a „soha többé nem jövök ide” érzése pillanatok alatt szertefoszlik, amikor beérsz a célba és örökre rabja maradsz ennek az egésznek. Vagyis, sokkal, de sokkal többet kaptam, mint a versenyzés élményét!