Borítókép: A szellemfutó

A szellemfutó

Ha valakire illik a hosszútávfutó magányossága kifejezés, akkor az John Tarrant. Az intézményrendszer kiközösítette, a futóvilág befogadta. Rajtszám nélküli renegátként vert éket a múlt század tarthatatlan és képmutató amatőr-profi felosztásába.

Az ember, aki elfogadásra vágyott, mégis az elutasítás volt a motorja a sosem elismert sikerekhez. Mennyi ellentmondás egy mondaton belül! John Tarrant élete harmada klasszikusan nyomorult családtörténet a brit munkásosztályból: gümőkórban meghalt fiatal anya, világháborús apa, nevelőintézeti hányattatások fivérével, későbbi legfőbb támogatójával, Victorral.

A második harmad egy ellenállás hősies és fájdalmas sztorija: „lábon kihordott” nemes küzdelem a bürokráciával az érvényesülésért, szőnyeg alá söpört komoly futósikerek, a média és a közönség rajongása, végtelen ütésváltás a hivatalokkal.

A harmadik harmad pedig egy ballada: a futás által hajtott emigráció, időszakos családelhagyás, a történelem akaratlan befolyásolása, halálos betegség fiatalon.

Tarrant 1950-ben egy közép-angliai kisvárosban Buxtonban lébecolva 18 évesen pofozózsáknak állt, akkoriban ez random pénzkeresetet jelentet. Pár bokszmeccsen összesen 17 fontot hozott össze az ütlegeléssel, ez mai reálértéken 330 000 forint lenne. Ismerjük, „fiatal voltam, kellett a pénz”. Az átmeneti, megélhetési ökölvívás kapcsán jött rá, hogy jó az állóképessége, más sportok felé is kacsintgatott, megtalálta a futást, mint hobbit, majd mindez hamar egy mindent leuraló életvezetési modell lett Tarrant számára. Mindent ennek rendelt alá – ilyet is ismerünk. Bár mozgása rettenetes volt, de mégis elnyűhetetlen és gyors futóvá érett. Amikor le akart igazolni a helyi klubhoz, a formanyomtatványon bevallotta, hogy már kapott sportért pénzt, azt a 17 fontot. Ha csak simán elhallgatja, fényes és boldog karrier várt volna rá. De ő naiv és őszinte volt. Van úgy, hogy a pokolba vezető út jó szándékkal van kikövezve.

1950-ben Buxtonban pénzt vesz át bokszolóként.

Az AAA (Angol Atlétikai Szövetség) azonnal örökre eltiltotta az érvényben levő amatőr-szabály miatt, amit csak 1981-ben kezdtek fellazítani. A 2008-as pekingi olimpián már aranyat nyert teniszben a profi Nadal. És még számos példát hozhatunk akár a kerékpározásból, akár a futballból. Ironikus módon akkor az egyetlen még tisztán amatőr-profi felosztásban létező sport már csak a boksz volt.

Tarrant méltatlannak tartotta az egészet, és egy megveszekedett, engesztelhetetlen harcba kezdett. Minden héten levelekkel bombázta a hatóságokat, futóként pedig partizánakciókba kezdett. Mivel mezőnyben akarta megméretni magát, így szellemfutóvá kellett válnia. A rajt előttig ballonkabátban, kalapban álldigált, startjelre ledobta a kamuflázst, és futócuccban nekiiramodott az aszfalton – rajtszám nélkül.

Nem tudták, később nem is akarták kiszedni a versenyből, tőle lett izgalmas és ismert bármi, amin elindult. Igazi „gatecrasher”, „ghostrunner” és „partypooper” volt, ahogy a lapok nevezték. A szervezők meg nem voltak olyan gyorsak, hogy kilökjék a pályáról. Emlékezhetünk az 1967-es Boston Marathon emblematikus fotójára, ahol az egyik rendező megpróbálta kiszedni erőszakkal Kathrine Switzert, az első női maratonfutót az eladdig csak a férfiak privilégiumának tartott versenyből. (Az első női maratonista a feljegyzések szerint Stamatha Revithi volt, aki 1896 április 11-én 5 és félóra alatt lefutotta a maratoni távot, egy nappal a férfiverseny után. Tiltakozásból tette, mert nőket nem engedtek rajthoz állni az első újkori olimpián.)

Egy fa mögött gyors átöltözés: az inkognitóból a fényre lép Tarrant.

Tarrant sosem lehetett válogatott, eredményeit – legyenek akár dobogós helyek - nem jegyezték fel, az újságok is csak akkor kezdtek róla írni, amikor invitálás nélkül jelent meg a versenyeken. Vonzotta is a közönséget, a szervezők, amennyire utálták, annyira hálásak voltak neki emiatt. Persze sosem lehetett tudni, hol bukkan fel, hol csap le a mezőnyre. A fejesek kivételével az egész országot maga mellé állította: a közönség és a sportsajtó, sőt még a szakma is azt követelte éveken át, hogy engedjék Tarrant-t hivatalosan versenyezni, mert kora egyik legjobb hosszútávfutója volt. Még az amatőr atlétatanács egyik vezetője, a Tűzszekerekből is ismert olimpiai bajnok sprinter, a híresen konzervatív, az amatőr sport tisztaságáért küzdő Harold Abrahams is kampányolt mellette – hiába.

Sikerei ellenére lekezelő hangnemű leveleket, együttérzésbe oltott lepattintásokat kapott a sportéletet uraló intézményektől. Rajtszámot is csak 1958 után kapott. Akkor a brit futóvilág nyomására megengedték neki, hogy nemzeti bajnokságokon induljon, de nemzetközi mezőnyben nem. Így nem juthatott ki olimpiára, holott ezért kezdett futni 1950-ben, és bizony többször megfutotta a nemzeti kvalifikációs szintet vagy az elvárt helyezést, de a szabálykönyvre mutogatva a kalapos urak be se nevezték.

Mi sem bizonyítja jobban Tarrant képességét, tehetségét, minthogy számos versenyt nyert 10 és 42 km között, például a Liverpool maratont (2h 22m), majd az ultrafutásba is áthallgatott. Elsőként csinálta meg a nagy brit Grand Slamet, nem egyet pályarekorddal futott: a patinás London-Brighton, Isle of Man, Exeter-Plymouth, Liverpool-Blackpool. Megdöntötte a 100 (12:31:10) és a 40 mérföldes (4:03:28) világcsúcsot. Inkognitóban, majd később nyilvánosan „szabályt szegve” - szeghet-e szabályt egy eleve renegáttá átkozott gerillafutó? - négyszer állt rajthoz a legendás 90 kilométeres Comrades-en Dél-Afrikában. Legjobb helyezése a 4. volt, de ha nyert is volna, eredménye akkor is elhallgatott lett volna.

Egy versenyszervező próbálja kiinteni a mezőnyből a rajtszám nélküli Tarrant-t.

Ahogy a Holdnak is van sötét oldala, úgy Tarrantnak is volt. Családját – sok lelkifurdalás és önszemrehányás ellenére - elhanyagolta: íme a hosszútávfutó feleségének és fiának magányossága! A munka bevallottan nem érdekelte, semmihez nem értett, épp csak a létminimum fenntartásáért melózott a lehető legrövidebb munkaidőben, hogy mehessen edzeni. Ismerünk itthon is ilyet. Akkor már évi 570 edzést csinált, havi 900 összkilométerrel. Dolgozott vízvezeték-szerelő asszisztensként, kőfejtőként, patkányírtóként, sőt gondnokként a területi hadsereg herefordi bázisán is. Ott két társával a laktanyából kigyalogolva egy 24 órás, futással egybekötött teljesítménytúrát is lenyomott.

Később el is hagyta a családot, hogy a dél-afrikai Durbanbe költözzön „permanens edzőtáborba”. Tarrant épp a külvárosi futásai során szembesült a gyarmattartó fehérember VS őslakosok dilemmával. Elvállalta, hogy rajthoz áll 1970-ben az első Stanger-Durban ultrán, ami a legelső multirace verseny volt: azaz nemcsak fehérek indulhattak rajta, mint addig. Megnyerte. Személyes bosszúvágya egy új dimenziót és lendületet adott az apartheid-ellenes mozgalmaknak.

Ugyanakkor hamarosan fény derült arra, hogy miért ment jó pár versenye kukába korábban is. Gyanakodott frissítésre, dehidratáltságra, alulkészültségre, ám az ok ennél prózaibb volt: gyomorrák. Legalább ghost writer nem kellett neki: pár nappal az emlékiratai befejezése után hunyt el 1975-ben; a fotók alapján úgy nézett ki 42 évesen, mint a saját öregapja. 2019-ben angliai lakóhelyén, Herefordban szobrot állítottak neki.

A magát a „dirty-pro”, azaz piszkos profi ironikus névvel illető Tarrant a megszállott, önző futó prototípusa. Egy kettős kötésű drámai (anti)hős:

meg akart felelni magának, a futás miatt érzett bűntudata okán a családjának és az irreális, köldöknéző szabályoknak. Amennyire a futást komolyan vette, minden másra komolytalanul, felelőtlenül tekintett, miközben azt mantrázta, hogy ha a futásban legalizálja magát, a sikerei megoldják a magánéletei gondjait is.

Szánnivalóan tragikus, fordulatos történet. Elégtétel? Sporttörténelem? Egy újabb Don Quijote-utánérzés? Sokféle olvasata lehet. Mindenesetre nehezen felejthetők azok a képek, amin az élbolyoknak klottgatyában, trikóban, rajtszám nélkül diktál tempót.

Tarrant utolsó tiszteletkörei 1974-ben, pár jónappal a halála előtt a herefordi pályán.