Megjelent a Runner's World első téli száma! - Főszerkesztőnk ajánlója

Tíz éve, ha valakitől azt hallottuk, indul a maratonon, dobtunk egy hátast. Mióta megsokasodtak a maratoni versenyek s megugrott a nevezők száma is, a döbbent csodálatot – vagy értetlenkedést – inkább a 100K feletti távok említése váltja ki (vajon tíz év múlva már csak a multi-day ultrákra kapjuk fel a fejünket?). A csodálók és az értetlenek közül én inkább az utóbbiak közé tartoztam. Számomra a futás a felfrissülést jelenti, az erdő csendjét, kutyával poroszkát. Az ultrázásból csak az öngyötrést tudtam látni, leszakadt körmöket, véresre dörzsölt bőrfelületeket, görcsbe merevedett izmokat, kihányt frissítést, meg a hordágyat.

Ellenkezésem suta faggatózásba csomagoltam, valahányszor ultrásokkal készítettem interjút, hátha megértek valamit a lényegből. Nem sikerült. Persze, persze, határok próbálgatása, önismeret, lelki problémák ellenszere, és még a hétköznapok szürkesége is hátrahagyható... Minek ehhez 150-200-300 kilométer? Választ nem találva elfogadtam a tényt, hogy van, aki félholtan szereti.

Aztán idén tavasszal meghívtak egy vetítésre. Annyira zártkörű volt, hogy én voltam az egyetlen néző. Titoktartásit is aláírtam, mert minden létező premier előtt voltunk még. Egy stábirodában, fejemen fülessel, számítógép-monitoron néztem végig az ULTRA című filmet. És hát rögtön az elején megdőltem, mert azoknál a képkockáknál, amelyeken a spártai mezőny elrajtolt, már én is futottam. Fejben ugyan, de szívvel-lélekkel. Belelkesedtem, na.
Fél óra alatt megértettem, mitől szép ez az egész. Nekem. Ott van benne a vágjunk neki az útnak lelkesedés, meg elbizonytalanodás, hogy tényleg ezt akarom-e. Belefér a kiválasztottság mámorossága és a jelentéktelenség szorongása. Az a pont, amikor a fájdalom szétszedi a személyiséget. Ego-trip. Düh és monotónia. Folyton át kell gondolnod, feladod-e, miközben jól bevált mantrák és tök váratlan apróságok lendítenek túl a reménytelenségen. Ránézhetsz, milyen túlélési stratégiák mozgatnak és hol a rés a pajzsodon. Visszatérsz az 1.0 állapotodhoz, és olyan részeket fedezel fel magadból, amiket még sosem sikerült előcsalogatnod az árnyékból. Végül ott az eufória, az örök mézesmadzag, ami beleírja magát a DNS-edbe, nehogy már le tudj jönni a szerről. Ez így együtt tulajdonképpen maga az élet, 100K+-ba zanzásítva. Hogy szeretnék-e egyszer ultrát futni? Nem. De most már értem, hogy a magam módján nap mint nap csinálom.
Van az a mondás, hogy mindannyian másképp vagyunk egyformák. Szerintem meg mindannyian másképp vagyunk ultrások.

Jó hír a Runner’s World olvasóknak: most először télen is megjelenik a magazin! A leghidegebb napokra ezért aztán ajánlunk futópados edzésprogramokat, és ötleteket adunk, hogyan szakíts időt egy kis futásra az ünnepek alatt is. Tekintettel az év végére, összegyűjtöttük 2017 legfontosabb futó híreit és eseményeit. Megérintő riportot olvashatsz arról, hogyan kovácsolja össze a futás az embereket az apartheid árnyékában, Dél-Afrikában.

Bemutatunk két inspiráló, szépkorú hölgyet, akik egészen későn kattantak rá a futásra: Julia Hawkins 100 éves korában vágott bele a sportba, Lencsés Éva néni pedig 60 évesen húzott először futócipőt. 18 évvel később, 78 éves korában már az ultra távoknál tart.

És ha már szóba került az ultra… a decemberi számban részleteket közlünk Lubics Szilvi, Másfél nap az élet című könyvéből, és kedvet csinálunk a mozizáshoz azoknak, akik még nem látták Simonyi Balázs ULTRA című filmjét. Akik pedig már látták, azok – többet megtudva a szereplőkről – talán még egyszer jegyet váltanak rá.

Foglalkozunk napjaink rázós témájával, a zaklatással, mert bizony kocogás, futás sem mentes a kéretlen beszólásoktól és közeledésektől.

Teszt alá vetettünk 16 terepfutó cipő modellt is, hogy segíthessünk neked kiválasztani, miben taposd idén télen a sarat.