Címlaplányunk első lett a nők között a Spartathlonon - Exkluzív interjú Maráz Zsuzsával

Az új Runner's Worldben olvasható interjúból emeltünk ki néhány fontos gondolatot, ami kapcsolódik a Spartathlonhoz.

Az edződnek, Lőrincz Olivérnek volt egy kisebb vitát kiváltó mondata a 444-nek adott interjújában, az, hogy bárki le tudja futni a Spartathlont. Aztán te is hasonlóképpen nyilatkoztál.

Ez nem az Olivér miatt van, valóban így gondolom. Biztos van benne gyaloglás is, de a táv teljesíthető. Aki erre rákészül, és egészséges, az meg tudja csinálni. Ha te kitalálod, hogy 3-4 éven belül lefutod a Spartathlont, menni fog. Nem leszel dobogós, de a 36 órás szintidő összejöhet. Láttam egy ortodox papot, hatvannégy vagy hatvanöt éves volt, de idősebbnek látszott, simán mondtam volna hetvennek is – ő is megcsinálta, fekete, bokáig érő reverendában.

Az már bohóckodás, nem?

Neki ez volt a ruhája, de futócipő volt a lábán. Most már egyre nehezebb bejutni a versenyzők közé. Azok a közepes teljesítményű futók, akiknek nincsenek nagy eredményeik, már nem jutnak be. Egy-két éve, amikor még nem volt feltöltve a magyar létszám, talán összesen húszan voltunk, be lehetett kerülni, de ennek vége.

Mi a legnagyobb dolog, amiről lemondtál a futás miatt?

Hűha, de nehéz kérdés. Hát, szerencsém van, mert azt gondolom, hogy semmi olyan nagy dolog nem volt, amiről le kellett volna mondanom. Az egyszerű dolgokról meg simán lemondok. Nagyon keveset tudok olvasni, mert estére annyira elfáradok, hogy azonnal elalszom. Művelődésre kevés időm van, színház, koncert, néha belefér egy-egy. Magam festem a hajam, nem ülök be a kozmetikushoz órákra, ezeket megoldom magam.

És ha megnézzük a családot, hogy ők mennyit vesztettek azzal, hogy te futsz?

Csak jól jártak vele. Amikor pici volt a gyerekem, sokkal kevesebbet futottam. Sok nőt látok gyötrődni amiatt, hogy otthon hagyja a gyerekeket és elmegy futni. Szerintem nem az a jó a gyereknek, ha állandóan vele vagyunk, hanem az, ha egészségesnek látja az anyukáját. Az egészséget nemcsak fizikailag, hanem mentálisan is értem, amihez a sport nélkülözhetetlen. 21 éves a lányom, együtt élünk, de azt gondolom, hogy nem okoztam benne semmiféle kárt azzal, hogy futni kezdtem. A férjem pedig elfogadta, hogy futok.

Elváltunk, de nem a futás miatt, ami egyébként átsegített a szétváláson is. A negyvenes éveiben mindenkinek ki kell teljesednie valamiben, legyen az sport vagy bármi más. A gyereknek meg példát mutatunk, azt sem kérdezi meg, hogy miért mész dolgozni, anya, és azt sem, hogy miért mész futni, mert számára ez hozzám tartozik.

Abba lehet ezt hagyni?

A futást nem akarom abbahagyni, csak ezeket a nagy versenyeket, amikbe mindig rengeteget kell beletennem. Öt éve folyamatosan csinálom, és nem tudom, hogy meddig mehet még így. Nem merem azt mondani, hogy ötvenéves koromig futok, bár régebben gondoltam arra, hogy milyen jó lenne kerek számmal és egy szép versennyel befejezni. A Spartathlon után mindig tartok egy hosszabb pihenőt, akkor szoktam dönteni a folytatásról. Tavaly, amikor hazajöttünk, kérdezte a párom, hogy jövőre is indulsz? Mondtam, hogy igen. Amíg örömet szerez, addig csinálom. Jelenleg én vagyok a legidősebb az eredményesebb ultrafutó nők között, és jönnek a fiatalok. Mag Erika, akivel együtt futottunk a Kékesen, tizenhárom évvel fiatalabb, mint én. Ő még fejlődik, nekem ez már nem nagyon megy. Örülök, ha sikerül szinten tartanom magam. A szakirodalom nem ír negyvenhét éves nők ultrafutásáról, csak azt, hogy a nőknél harmincöt éves kor felett az izmok elkezdenek sorvadni. Ez persze abszolút értékben nem igaz, számtalan nőt ismerek, aki ebben a korban, vagy ennél később kezdett el igazán sportolni.

Az interjú folytatását megtalálod az aktuális lapszámunkban!