Mindkét magyar induló sikeresen teljesítette a Via Apsyrtides túra útvonalát

Június 17-én délután 15:00 órakor rajtolt el a 17 fős mezőny Cres szigetének legészakibb csücskéből, Jablanacból, ahová egy ókori római történelmi kisvárosból, Beliből indultak útnak először hajóval a futók. A teljesen önellátó kihívásra minden meghívott futó 3 fős segítői csapatot vihetett magával, akikkel az előre megadott frissítő pontokon lehetett találkozni. A 130 km-es távhoz tartozó 4400 méternyi szintemelkedés első olvasatra egy sokat tapasztalt terep-ultrafutó számára nem tűnhetett ijesztő kihívásnak, sokkal beszédesebb talán az a 29 órás szintidő, amiben meghatározták a szervezők a teljesítési időt. A pálya ugyanis rendkívül technikás, köves, sziklás, helyenként teljesen futhatatlan szakaszokat tartalmazott, kőkemény mászásokkal, és ereszkedésekkel. A páratlan panoráma és a csodálatos környezet azonban feledtette a futókkal a nehézségeket. Bár a célbaérkezés után az egyik magyar résztvevő, Losonc Timi úgy nyilatkozott, hogy soha többet, ahogy mondani szokták, idővel minden megszépül. A Via Apsyrtides élményeiről a két hazai résztvevővel, Timivel és Nedjalkov Balázzsal beszélgettünk.

Először is meséljétek el, hogy kaptátok a meghívást erre az első körben megrendezésre kerülő különleges eseményre?

NB: A magyar terepfutók körében is nagyon népszerű Istria trail főszervezője küldött Csanyának egy leírást a projektről, és megkérdezte tőle, hogy tudna-e ajánlani két olyan futót, akit érdekelhet ez a kihívás. Csanya pedig tudott, először velem beszélt, majd én ajánlottam Timikét, így vágtunk bele közösen a nagy kalandba.

LT: Csanya keresett meg, hogy az idei versenyterveimbe beleillik-e ez az esemény és lenne-e hozzá kedvem. Átküldtem a projekt leírását, végigolvastam, és azonnal igent mondtam rá. Nem voltak nyári terveim, így ez lett az egyik idei fő versenyem is, amikor végleg kimondtuk, hogy megyek.

Hogy készültetek a rendezvényre?

LT: Különösebb készülés nem volt. A hegyek magassága a Budai és Pilis hegység csúcsaival hasonlóak, és extrém meredek szakaszok se voltak benne, így nem éreztem, hogy valami nagyon különleges futásokat kellene végeznem. Tudtam, hogy lesznek köves, sziklás szakaszok. Akkor még nagyképűen azt gondoltam, hogy mi az nekem, jártam már az Alpokban, a Tátrában, a Velebitben, másztam már falakat, sziklákat, horvátországi versenyeket is jártam. Otthonosan mozgok az ilyen terepen, így nem voltak benne aggodalmak. Ha utólag gondolkodnék ezen, akkor se hiszem, hogy túl sokban tudtam volna változtatni a felkészülés ezen részén a lehetőségeimhez mérten.

NB: Sajnos én nem tudtam azt az edzésmunkát elvégezni, amit előzetesen elterveztem. Május elején covidos lettem, így két hét teljesen kiesett a sportból. Volt egy 3 napos gravel bringás esemény a hó végén, amin részt vettem az Alpokban, de ez nem verseny volt, hanem közösségi túra, viszont legalább jó bemelegítés volt a sorozatterhelés miatt. Arra alapoztam, hogy a szervezetem emlékszik a hosszabb futásokra, hiszen idén egyedül a Black Hole Ultra volt az egyetlen komolyabb terhelésem még április elején. Több, mint egy éve, a tavaly márciusi privát 24 órás vertikál kihívásom óta nem futottam egyhuzamban ilyen hosszú távot, így fokozott izgatottsággal indultam erre az útra.

Térjünk is rá az útvonalra. Milyen volt belülről ez a 131km és a 4400 méter szintkülönbség, amire 29 órátok volt?

LT: Sokkal nehezebb, mint amire gondoltam és amire számítottam. A táv és a szint önmagában úgymond már nem lehetetlen kihívás számomra. Sőt, ekkora távhoz ez a szintkülönbség kevés is, a korábbi versenyek, kihívások alapján, amit teljesítettem. A kihívás a terepviszonyokban volt. Az, hogy a pálya 90-95%-a kövek, sziklák, törmelék, kavicsok, szélfútta kövek és még sorolhatnám minek a keveréke, önmagában sem elég információ szerintem, mindaddig amíg végig nem járod. Sétálni a tengerpart éles szikláin egész jó móka, kivéve mikor ezt kapod 6 km-en keresztül, 105km hasonló kihívásokkal teli terep után, már vagy 20 órányi menetelést követően. Fáradtan, álmosan, a tűző napon.

NB: A szervezők már a technikai értekezleten próbáltak felkészíteni minket arra, hogy ez keményebb lesz, mint amire számítunk. Én viszont viszonylag sokat futok Horvátországban, így azt gondoltam, hogy engem nem tudnak meglepni. Hát sikerült, nekem is minden képzelőerőm felülmúlta a pálya. Viszonylag dús a növényzet a szigeten, de nem tudom miből nőttek ki, mert itt csak kő és szikla van. Gombóc Artúr így jellemezné a pályát: Van itt lapos kavics, hegyes, nagy, apró, éles és mindenféle ami létezik.

A kihívás teljesen önellátó, azonban mindkettőtöknek volt egy háromfős frissítő csapata. Hogy választottátok ki, hogy kik fognak segíteni az útvonalon?

NB: Számomra nem volt kérdés, hogy az egyik segítő Csanya legyen, mivel neki köszönhettem a meghívást. Szerencsére nem volt ellenére, így azonnal igent mondott az utazásra. A másik segítőm pedig Csuth Tamás barátom volt, akivel a tavalyi 24 óráson is együtt futottunk, heti szinten is többször futunk közösen hajnalonként, így tudom, hogy ismer és én is ismerem, hogy számíthatok rá. Az pedig, hogy te is jössz velem (Balázs felesége, Bea, aki e interjú szerzője - a szerk.) ugye nyilván egyértelmű, hiszen minden hisztimet ismered, így már össze is állt a három fős banda, meg persze velünk tartott Nóra és Károly a két fős négylábú szurkoló csapatom.

LT: A Kör teljesítése után Móni barátnőmék nagyon vágytak arra, hogy egyszer elkísérjenek egy versenyre. Így viccesen feltettem nekik a kérdést, hogy mit szólnának, ha egy rövid nyaralásra elvinném őket a horvát tengerpartra, cserébe csak annyi lesz a feladatuk, hogy frissítsenek és végig kísérjenek olyan 20 órányi futáson. Naívan akkor még azt gondoltam, hogy bőven a 20 órában is bele fogok férni. Örömmel igent mondtak. Így a csapatom Tóth-Nagy Mónika, Tóth-Nagy Balázs és Németh Viktor személyében gyorsan össze is állt.

A segítők közül volt, aki futott is veletek. A csapat összeállítása során akkor már úgy gondolkodtatok, hogy ki az, aki majd a nehéz pillanatokban beállhat mellétek segíteni?

NB: Nem tudtuk előre, hogy futva is jöhet majd velünk egy-egy szakaszra kísérő, így mire ez az információ kiderült a verseny előtti héten, már megvolt a csapatunk, de nem választottam volna más csapattagokat különben sem. Nagy szerencsém volt így, mert Tomika szinte az egész éjszakát végigfutotta velem, a délelőtti utolsó 19 km-es szakaszt pedig együtt futhattunk veled. Nem mondom, hogy nem sikerült volna, ha nem futtok velem, de az biztos, hogy sokkal rosszabb lett volna.

LT: Igen, a "pace runner" lehetőségről a szervezők elfelejtettek nekünk valahogy szólni, és ahogy Bali is mondta, azt csak az esemény előtt 2-3 nappal tudtuk meg. Igazából elsőre úgy éreztem, hogy nekem erre nem is lesz szükségem, de szerencsére futókat vittem magammal, akik terepen is jártasak, így ez nem okozott fennakadást. Sokáig éreztem azt, hogy nem szeretnék magam mellé senkit. Azt szeretem az ultrákban, hogy egyedül vagyok a terepen, néha találkozom egy-egy futóval, a frissítőponton van kihez szólni, de a nehézségekkel megküzdök egyedül. Most azonban rájöttem, hogy ez nagyon kellett ahhoz, hogy könnyebben célba érjek. Móni babát vár, így neki ebben most nem lett szerepe. Bár poénkodtunk, hogy az utolsó szakaszon beállhatna mellém, és elmondhatná, hogy így pacerkedett nekem végig. Szerencsére nem tettük, mert az utolsó kilométer se volt könnyű, sőt. Amikor azt látod, hogy 2 km a célig, 200m szinttel. Amiből tudod, hogy 1 km lefelé megy, akkor rájössz, hogy ez bizony nem az a fun run befutó lesz. Szóval a táv második felében a fiúk már elém jöttek olyan 1 km-re és együtt futottunk a frissítő ponthoz. Magamtól ekkor se mondtam volna igazán, de a végére megbeszéltük, hogy az utolsó 20 km-re Balázs beáll mellém. És a legjobb döntés volt. Nélküle azt hiszem legalább 1 órát még rátettem volna. Igazából ott már megtörtem a sziklák, kövek láttán is. Elkezdtem sétálni, ha egy újabb köves szakasz jött, pedig még tudtam futni… futni… hát 7 perces kilométereket produkáltam síkon. Ez a valóság.

Így utólag visszatekintve melyik volt a legnehezebben teljesíthető szakasz, ami a legnagyobb kihívást jelentette?

LT: Volt egy hosszú, 18 km-es szakasz. Felfelé nem volt gond, mert tényleg ilyen futásaim voltak. Futható is volt a terep. És jött a lefelé rész. A szervezők szóltak, hogy egy veszélyes szakasz lesz. Emlékszem, ültünk előző este a megnyitón, és Nedyvel egymásra mosolyogtunk, hogy nekünk ne mondják már azt h ez egy extrém nehéz szakasz, láttunk mi már egy, s mást a Paklenicán. Hát igen… Láttuk. Csakhogy ez a tömény lefelé, az éles sziklákkal brutális volt. Igazából futni se lehetett rajta, de még normális tempóban haladni sem. 3 km-t tettem meg egy óra alatt. Egyszer meg is csúsztam, és akkor a derekamra estem. A telefonom meggörbült és azonnal fel is mondta a szolgálatot. Azért ha ott nem a telefont éri az esés… Szerencsére ennyivel megúsztam. Leérve kivoltam, főleg szellemileg. Látod, hogy már lent vagy, de még jön egy hupli, látod, hogy van szép, kedves ösvény előtted, de a te utad megint a kőtengerek felé visz. Leültem az autóhoz és azt éreztem, hogy ez nekem már sok. Megnyugtattak, már csak egy 3 km-es parti sziklás szakasz jön. A horrornak ott vége. Elhittem, de a 3 km 6 km volt. Kézzel kapaszkodva, járhatatlan sziklákon. Néha a tenyerem vésték szét a sziklák, néha meg azt se tudtam, hogy inkább ússzak végig a part mentén vagy mit csináljak. Nem volt egyszerű.

NB: Mentálisan már 50 kilométer környékén volt egy komolyabb holtpont, de 90 km-nél jött egy hullámzó lefelé és egy tengerparti sík szakasz, összesen 20 km, ahol 10 perces volt a legjobb és 18 perces a legrosszabb kilométerem. És ez nem annak volt köszönhető, hogy fizikálisan nem tudtam volna futni már, hanem láthatatlanul sziklás volt minden egyes métere ennek a szakasznak. Gyönyörű volt, de eszméletlen kemény.

Futás közben merült fel bennetek a feladás gondolata?

LT: Feladás? Hát végülis igen. A hosszú nehéz lefelé végén, amikor leültem az autóhoz azt mondtam a többieknek, hogy ennek így nincs értelme. 3 km-t teszek meg egy óra alatt, ha ez így megy tovább, este lesz, mire beérek. Mindenki fáradt, fel se akarom őket ezzel tartani. Igazából ott volt bennem egy ilyen monológ, hogy így minek, de szerencsére ebből gyorsan kikeveredtem. A döntést rám hagyták, de megnyugtattak, hogy ők jól vannak és bírják a strapát, csak menjek szépen, ők végig kísérnek és ott lesznek a következő frissítő pontokon is.

NB: Nagyon sokszor! Nem titkolom, életem egyik legnehezebb teljesítése volt, és ha nincs velem a Tomi és te sem kísérsz el az utolsó két szakaszra reggel, akkor nem biztos, hogy végigmegyek. Az is hozzátartozik az egészhez, hogy mentálisan nagyon fáradtan érkeztem, az utóbbi időben rengeteg munkám volt, múlt hétvégén rendeztük a Salomon 75. születésnapját, amire nagyon készültünk, de rengeteg munkával is járt egyben, előtte az UTH-án dolgoztunk megállás nélkül két három napot, így nem voltam túl kipihent. Brutálisan köves volt az egész pálya, és mivel mentálisan nem voltam friss, nagyon sokat kivett az energetikámból a folyamatos koncentráció. Nem vagyok hozzászokva a délutáni futáshoz, a 15:00 órás rajt sem kedvezett, a 34 fokos kánikuláról pedig ne is beszéljünk. Szóval ha nincs velem a csapatom, nem tudom hogy lettem volna képes magamat motiválni a pályán maradásra, nagyon hálás vagyok mindenkinek. Rengetegen szurkoltak otthonról is, így értük is végig kellett mennem.

Ezek után muszáj megkérdeznem, hogy visszatérnétek-e még?

NB: Lehet megdöbbentő, de simán visszamennék, főleg ha tényleg megrendezik azt a többnapos versenyt az útvonalon, amit terveznek a rendezők. Úgy sokkal emészthetőbb lenne. De akár fordított irányban is izgalmas lenne az úton áthaladni.

LT: Így egyben teljesíteni egyelőre azt mondom, hogy nem. Fogalmam sincs, hogy ez változik-e, de hazafelé menet néztem végig a hegyeket, ahol haladtunk, láttam a köveket, a sziklákat, amiket korábban ha megpillantottam legszívesebben átöleltem volna. Most nem sok kedvem volt rájuk nézni. Persze, egyszer ki tudja. Mivel a szervezők felvetették ezt az ötletet, hogy csinálnának belőle egy Stage Run verziót, az elsőre jobban tetszik, mint ötlet, meglátjuk. Idővel minden megszépül, azt szokták mondani.

A Via Apsyrtides hivatalos eredményeiről és a projektről ITT találsz bővebb információkat.

Fotók: Nagy Mónika, Csuth Tamás,Via Apsyrtides