„A félmaraton teljesítése után ráébredtem, hogy ha erre képes voltam, akkor a rákot is le fogom győzni“ - interjú Lippai Zsolt futónagykövettel

Rengeteg futóversenyen fel szoktál tűnni, mindig is sportkedvelő voltál?

Egy kisvárosban nőttem fel, a sport nem volt kiemelt része az életemnek. Miután, mint szinte minden srácot, engem is gerincferdüléssel diagnosztizáltak, úsztam, de azt sem túl komolyan. Középiskolában kezdtem el kézilabdázni, amit aztán egész sokáig űztem. Egy sajnálatos sérülés miatt abba kellett hagynom, ekkor teljesen abbamaradt a sport, a mozgás, meg is lett az eredménye, nagyon komoly súlyfelesleggel éltem le az életem következő majd 20 évét.

A futás hogy lett az életed része?

2016-ban kiderült, hogy cukorbeteg vagyok, nagyon megrémültem, és igyekeztem rendbe szedni a dolgaim. Változtattam a teljes életmódomon, így lett újra annak része a mozgás. Először konditerembe kezdtem járni, ott az edzőm javasolta, hogy kezdjek el kardio jelleggel futni is. Nem ment jól, de aztán a munkahelyem révén eljutottam egy reptérfutásra, annak annyira magával ragadt a hangulata, hogy komolyabban belekezdtem az edzésekbe. Így kerültem be a Tihanyi Félmaraton nagykövetei közé, ami után a futás lett a fő sportom. Leadtam 50 kg-ot, amiben a futásnak nagyon nagy szerepe volt.

Mik az eddigi legjobb eredményeid, amikre igazán büszkén tekintesz?

Több félmaratont teljesítettem azóta, terepen is sikerült már hosszabb távokat letudni, de a kezelésem miatt komoly fejlődést nem tudtam még felmutatni. Nem az időeredményekért futok, de persze vannak célidők a fejemben.

Milyen célok motiválnak a futásban nap, mint nap?

Ha a futásról beszélek, én elsőnek mindig azt emelem ki, hogy életben szeretnék maradni. Keményen hangzik, de tudom, ha nem csinálnám, sokkal kisebb esélyem lenne a normális életre. Most, hogy lassan véget ér a kezelésem, szeretnék folyamatosan fejlődni, de leginkább a motiváció a fő célom, illetve az, hogy felhívjam a figyelmet a prevencióra. Természetesen nagy álom egy jó maraton, de ha nem jön össze, akkor sem leszek boldogtalan.

Megosztod velünk, hogy pontosan hogy derült ki, hogy valami baj van az egészségeddel?

Miután kiderült a cukorbetegség, és mert családilag érintett vagyok daganatos betegségekben, magánúton kezdtem kivizsgálásokat. Sajnos az állami ellátásból „elzavartak”, mivel nem volt semmilyen tünetem. Ezeket a vizsgálatokat időnként megismételve, óriási szerencsémre nagyon kezdeti stádiumban vettük észre a daganatot.

Egészen pontosan milyen daganatról beszélünk?

A gyomor rosszindulatú daganata. Gonosz dolog, mivel akár évekig is tünetmentes tud lenni, és amikor általában észreveszik, a túlélési esély már nagyon alacsony. Ebben az esetben már csak komoly műtétekkel és kemoterápiával lehet próbálkozni. Nekem „szerencsém” volt azzal, hogy bekerülhettem egy önköltséges, kísérleti kezelésbe, ami a kezdeti stádium miatt műtét nélkül, de egy folyamatos, több éves folyamat után adhat lényegesen magasabb túlélési esélyt.

Szükség volt operációra is?

Nem, a daganattal kapcsolatban konkrét műtétem nem volt, ellenben elég sokszor csinálunk gyomortükrözést, azt sem tudom jó szívvel ajánlani senkinek.

Miből áll akkor a terápia, milyen kezelésben részesülsz?

Gyakorlatilag a kezelésem egy folyamatos, célzott kemoterápia. Kisebb, speciális dózisok, folyamatosan változó összetétellel, cserébe heti szinten kapom megszakításokkal. Ez azzal jár, hogy amikor az összetétel változik, akkor a szervezetem reakciója is, vagyis vannak olyan hetek, amikor szinte teljesen tünet nélkül leszek túl a kezelésen, de olyan is van, amikor komoly visszaesést kell megéljek. Folyamatos hullámvasút, ami mellett nagyon nehéz edzeni, edzéstervet készíteni (itt szeretném megköszönni Mag Erikának, az edzőmnek azt a hihetetlen türelmet és rengeteg segítséget, amit kapok tőle). A legjobb esetben akár a kezelés napján is futok, máskor 3-4 napra is kiesem, ilyenkor kezdhetünk mindent az elejéről.

Kijelenthetjük akkor, hogy a futás segít átvészelni ezt a nehéz időszakot?

A futás egyrészt rendszert vitt az életembe, másrészt megmutatta nekem is, hogyha egy félmaratont így le tudok futni, akkor minden okom meg van arra, hogy bizakodjak a teljes gyógyulásban. Egy kezelés után ott van a fejemben, hogy nem hagyhatom el magam, és ha bírom, akkor este felhúzom a cipőmet, és kimegyek megcsinálni az edzésem. Azt szoktam mondani, hogy egy ilyen mozgás megadja azt a tudatalatti érzést, hogy „kifutom” magamból a mérget, amit előtte pár órával belém fecskendeztek. Természetesen az egészet orvosi felügyelet mellett csinálom, ha piros lapot kapok a kezelőimtől, akkor nincs mese, le kell állni, de szerencsére ilyen az utóbbi időkben nem nagyon volt.

Hogy tudsz egy ilyen diagnózis tudatában is teljes értékű életet élni, sportolni?

Nagyon egyszerű: élni akarok. Még nagyon sok mindent meg szeretnék tenni az életemben, sok helyre szeretnék eljutni, rengeteg jó ételt szeretnék még megfőzni (a konyha a legnagyobb szenvedélyem). Feladatként tekintek a betegségemre, amit meg kell oldjak, és ha a sport segít ebben, akkor csinálni fogom, még ha rosszul is esik. Ma már nem a betegség tölti ki minden gondolatom, de persze tisztában kell lennem a határaimmal. A diagnózis előtt sem adtam fel dolgokat, ez ezután is így lesz.

Vannak akkor ezek szerint mélypontok? Ilyenkor arra gondolsz, hogy a futás mindig ott van, és segít neked?

Persze, vannak mélypontok, bár ha az nálam előjön, akkor már a futás sem segít, de arra mindenképpen jó, hogy elterelje a gondolataimat. Sajnos én nem vagyok az a típus, aki futás közben „kiüríti” az elméjét, nekem közben is egyfolytában forog az agyam, de ha kellően fáradni kezdek, akkor már nem a betegség vagy a problémák azok, amiken gondolkodom. Nekem még egy rövidebb futásnál is koncentrálnom kell, amilyen tempóval én teljesítek, azon sokan nevetnének, de kinőttem már azt, hogy az eredményeket nézzem, vagy másokhoz hasonlítgassam magam.

Mit üzensz azoknak, akinek bármilyen egészségi problémája van, és úgy futnak?

Először is, a közhelyeket meg se hallják. Több kezelt embertől hallottam, hogy ők úgy tekintenek a bajra, mint egy állapot, és nem érzik magukat betegnek. Szerintem ez butaság, nem szabad homokba dugni a fejet, tisztában kell lenni azzal, hogy miről szól egy egészségügyi probléma, annak mik a határai, de amennyiben lehet, addig a határig próbáljunk meg elmenni, mert jó eséllyel ezzel kintebb toljuk azt a bizonyos vonalat. Merjenek betegek lenni, de mellette egy pillanatra se felejtsék el, hogy élni a legjobb dolog, és ha ebben a sport (vagy bármi más) segít, akkor azt kutya kötelességünk megcsinálni, nem csak a saját, de a hozzátartozóink érdekében is. Nem lehetünk annyira önzők, hogy belemerüljünk az önsajnálat mocsarába. Csinálni kell, hinni kell, és ez a minimum. Az egészséges embereknek meg csak annyit üzennék: ha én meg tudom csinálni, ha én (és még sok sorstársam) ilyen betegséggel is sportol, tesz az egészségéért, akkor neked mi a kifogásod?