A sportos családi hajnalok az Ultrabalatonig vezettek - egy példamutató édesanya története, aki az olimpiára készülő lánya úszóedzése alatt futással töltötte az időt

Ha jól tudom, akkoriban kezdtél futni, amikor Ajna már bontogatta a szárnyait tehetséges, fiatal úszóként. Hogy is volt pontosan ez a történet?

Igen, hét éve kezdődött minden, amikor egyre jobb eredményeket ért el Ajna sportolóként, közben napról, napra küzdött, hogy helyt álljon a tanulásban is. Úgy éreztem anyaként kötelességem példát mutatni a kora hajnali felkelésekkel, így kitaláltam, hogy hasznossá teszem magam, és amíg Ajna reggel 6:00-kor becsobban a medencébe, és abban az egy órában pedig futok. Mindig is sportoltam valamit, főleg csoportos alakformáló edzésekre jártam, a futásban pedig megtetszett a szabadság és a kötetlenség.

A közös reggeli edzések végül olimpiát értek, és Ajna még nagyon fiatal, így még hosszú éveken át szurkolhatunk majd érte. A mai napig együtt indultok reggelenként sportolni?

Nem, sajnos már nem. Nekem tavaly kicsit felfordult az életem, és megváltozott a munkám, így már jóval Ajna ébredése előtt húzom is a futócipőmet. Általában 4-4:15 között kelek, és utána már megyek is ki a környékre, hogy 6-ra be tudjam fejezni az edzést, utána indulok dolgozni. A 8 órás munkám mellett még egyéni vállalkozóként is dolgozom, így nincs más lehetőségem, mint kora hajnalban futni.

Gondolom azért is is közbeszólt a napi rutinba, hogy elkezdtél egyre hosszabb távokra készülni, így már nem csak 60 perces edzéseid vannak.

Igen, a tavalyi Korinthosz 160 után ráadásul az a megtiszteltetés ért, hogy elvállalta a felkészítésemet az egyik legnagyobb példaképem Lubics Szilvi, szeptember óta az ő útmutatásai alapján edzek, ez pedig plusz motivációt is ad számomra.

Az ultrafutásban mi fogott meg leginkább?

2020-ban futottam először a Korinthosz 80-on, és akkoriban már tudtuk, hogy a tokiói olimpiát 2021-re halasztják. Egyből elhatároztam, hogy én is merek egy nagyot álmodni, és ha már Ajna lányom az olimpiáért dolgozik minden nap, akkor én is szintet lépek, és beneveztem a Korinthosz 160-ra, ezzel is támogatva őt lelkileg a nehéz időkben. Ajna végül ki is jutott, ráadásul épp Tokióban volt, amikor én életem addigi, leghosszabb futását teljesítettem, így ha csak távolról is, de éreztem, hogy nagyon szurkol értem. Egyáltalán nem is volt mélypontom, végig egyenletes tempót tudtam diktálni, és az utolsó 5 km-t leszámítva még jól is esett a futás. Az akkori edzőm támogatására mertem benevezni az UB-ra, és Szilvivel is neki köszönhetően kezdtük el a közös munkát. Az ultrafutásban pedig leginkább az fogott meg, hogy mindig feszegethetem a határaimat, ennek köszönhetően pedig még jobban megismerhetem önmagam, hogy mire is vagyok képes.

A kihívásokért akkor nem kell a szomszédba mennetek, ha egy házon belül él egy olimpikon úszó, és egy ultrafutó. A férjed és a kisebbik lányod is támogat a futásban?

Nagyon nagy szerencsém van, a férjemre mindenben számíthatok. Akár a ház körüli teendőkről, akár a versenyemen való kísérésről van szó, mindig a rendelkezésemre áll. Nagyon hálás is vagyok, mert nélküle nem tudnék ennyit vállalni. Rengeteg terhet levesz rólam a hétköznapokban, legyen szó akár vasalásról, akár nagybevásárlásról. Egyébként ő is aktív, nagyon szeret túrázni, és ősszel szeretné a Kék-túrát teljesíteni. Természetesen én pedig akkor fogom segíteni, amiben csak tudom. A kisebbik lányunk Arina, pedig táncol, így tényleg aktív egy család vagyunk. A futást miatta is csinálom, mert táncművésznek tanul (a Madách Táncművészeti Szakgimnáziumba jár), és suli után sokszor este 8-ig vannak próbái (ha valamelyik színházi darabba beválogatják), valamint szinte egész hétvégén. Ő is mondani szokta, hogy kibírja azt a pár óra próbát, ha én kibírok több óra futást.

Különleges párhuzam lehet ultrafutóként egy profi sportoló édesanyjának lenni, kölcsönösen tudtok egymás sikereiből erőt meríteni. Nyilván ahhoz, hogy valaki olyan szintre jusson úszóként, mint Ajna elképesztő kitartásra is szükség van, de akkor azt feltételezem, hogy tőled örökölte, hiszen az ultra távokra való felkészülés nem menne anélkül, ugye?

Igen, az Ultrabalatonnál éreztem meg azt, hogy már nem elég a rengeteg futóedzés, erre már bizony fejben is készülni kellett. A fizikai igénybevétel, az átgondolt és előre megtervezett, tudatos táplálkozás mellett időt és energiát kell fordítani a mentális felkészülésre is. Nekem például az jelentett nagyon sokat, amikor azt tudatosítottam magamban, hogy soha nem azt szabad nézni, hogy még mennyi van vissza, hanem arra kell gondolnom futás közben. hogy már milyen sok kilométert magam mögött tudhatok. Így akárcsak a tavalyi Korinthoszon, idén is már az volt a taktikám, hogy kizárólag két frissítőpont közé láttam előre, és így haladtam pontról, pontra, mindig csak azt a távot szem előtt tartva, ami a következő megállóm lesz.

A sikeres Ultrabalaton után milyen tervekkel várod még az év további részét?

Kipróbálom magam újra terepen az UTH Szentendre trail távján, majd a nyáron az UTT és a Korinthosz 160 vár rám. Mindig vannak előttem újabb és újabb célok, így minden nap van miért kimenni futni, és ezt élvezem a legjobban az egészben, hogy arra a kis időre kiszakadhatok a valóságból egy különlegesebb, zárt világba, ami csak az enyém.