Hangoldójunk az UTH-ra két korábbi győztessel

Bár 5 éve annak, hogy 2017-ben sikerült megnyernem az UTH-t, máig ez az egyik legszebb emlékem és egyben legkeményebb küzdésem. Elsőbálozóként indultam, addig soha nem futottam 100 kilométer közelében sem terepen, de már évek óta hívogatott ez a verseny. Emlékszem, soha olyan flowban nem voltam futásokon, mint az első 4-5 órában, az éjszakai sötétségben, pedig pont ettől a résztől tartottam a legjobban. Reggel versenybe keveredtem, majd a női mezőny élén találtam magam. Innentől kezdve ez már nem csak a teljesítésről, hanem a pozícióm megtartásáról szólt. Ez akkor nehézségnek tűnt, de utólag viszont örülök, hogy ki tudtam magamból hozni a maximumot.

Két teljesen különbözőt. A táv első felében (mielőtt felkelt a nap) nagyon jól éreztem magam, a futás is klasszul ment. A második felében viszont hiába vezettem egészen a célig, a forróság annyira megviselt, hogy még a győzelem és az eltelt évek sem szépítették meg azoknak az óráknak az emlékeit. Fura dolog ez, mert az előtte lévő évben (2018-ban) "csak" a harmadik lettem, mégis sokkal szívesebben emlékszem vissza arra a versenyre. Szinte végig jó kedvem volt és a végén szinte szárnyaltam. (4 perces átlaggal mentem pl a Skanzentől a célig). Ennyire erősen hat nálam az összképre, hogy hogy sikerül egy verseny vége.