Futótémák az Instán – Kenni vagy nem kenni, ez itt a kérdés

Hosszú ívben leírt repülőfázis, gyönyörű hegyi háttér előtt melltartó nélkül pózolás háttal, óraszámlap befotózva a kinyújtott lábainkon, tökéletesen szálkás hasizom és csillogó hajtincsek, éremtartás a kamerába – a tökéletes futós instakliséket még hosszan sorolhatnánk, most viszont egy kifejezetten csajos témát járok körül – mégpedig a sminkben futás/sportolás kérdését.

A napi futásomból hazaérkezve a tükörbe nézve olyannak látom magam, amilyennek a futók többségét: kissé csapzottnak, kipirultnak, izzadtnak. Aztán felmegyek az Instagramra, és báli sminkben pózoló nőket látok szintén #7kilométer futásból érkezve és nem tudom nem észrevenni, milyen nagy a kontraszt az én valóságom és az övék közt.

Nem újdonság, hogy ebben a kissé felszínes instavilágban mindenki a lájkokra hajt – akár beismeri, akár nem. Nyilván vannak önazonos és kevésbé hiteles oldalak, de kétségkívül fontos mindannyiunknak a visszajelzés, ezért nem privát mondjuk a profilunk, és bár lehet, hogy a saját tetszésünkre és szórakoztatásunkra kattintjuk a fotókat és posztoljuk, valamilyen szinten akkor is fontos az, hogy hányan kedvelték éppen az aznap publikált képünket vagy ki mit kommentelt alá, vagy hányan dobtak kudos-t.

Lájkok ide vagy oda, de azt gondolom, hazánk (és a nagyvilág) celebjei és influencerei még a sportolásba is új színt vittek (szó szerint) azzal, hogy sokan full sminkben, belőtt séróval, 24 karátos mosollyal, izzadságcseppek nélkül tükörszelfiznek futás/kondi után. Amikor a futásom végeztével, verejtéket csöpögtetve, a hajmosást éppen megint holnapra halasztva (minek ma már, ha reggel úgyis újra futok jeligére) végig pörgetem a hírfolyamot és szembejönnek ezek a posztok, egy pillanatra mindig elgondolkodom. Mi a cél? Motiváció?

Hát, megmondom őszintén, nekem attól nem lesz valaki nagyobb sportember, hogy úgy ki van sminkelve, mintha randira indulna épp Mr. Biggel, de meglehet, hogy nem is feltétlenül én vagyok az elsődleges célközönség. Én speciel a hétköznapokon sem sokat sminkelek, szóval ezt nem kifejezetten tudom átérezni. (Azt természetesen maximálisan megértem, hogy ha valaki egy embert próbáló ultraverseny célegyenese előtt rendberakja magát és még egy kis make up-ot is magára tesz, hogy boldogan és a lehetőségekhez mérten csinosan szakítsa át elsőként a célszalagot, amikor fotósok hada várja.)

Még azok a kozmetikumok is, amik természetes összetevőkből állnak, az izzadás (ami a sport és fizikai tevékenység természetes velejárója) következtében elmozdulnak onnan, ahova magadra kented és akár csak azzal, hogy letörlöd a verejtéked az arcodról, mikrosérüléseket okozol a bőröd felületén. Ezek a pici, láthatatlan sérülések még akkor is jelenthetnek a jövőben gondot, ha nem is különösebben érzékeny a bőröd – hiszen ezeken a területeken, a kitágult pórusaidon keresztül simán bejuthatnak olyan baktériumok a testedbe, amik adott esetben gyulladásokat, pattanásokat és hasonló nem túl szekszi dolgokat idézhetnek elő. Aztán kenheted rá újra az alapozót (és kezdődik az egész elölről) vagy filterezheted a képet az instára, hogy a nagyérdemű észre ne vegye, hogy valami nem oké.

Bevallom, én nem értem, miért nem merik sokan felvállalni a valódi arcukat – szó szerint és átvitt értelemben is? Vagy a 21. század eltorzult szósölmédia világában ennyire fontos az, hogy a legjobb képeket tegyék csak ki? Nem szeretnénk inkább azt az üzenetet közvetíteni, amit jelenleg eltakar az alapozó és a púder: hogy a sport bizony kőkemény meló, vér, verejték, könnyek, tele sikerekkel és bukásokkal?

Szerintem, érdemes néha kipróbálni azt, hogy milyen nélküle és sokkal egyszerűbb is: így mindenki önmaga lehetne. De persze, nem ítélkezem, és mindenki úgy tesz, ahogy jónak látja, egyszerűen csak nem értem.

Így inkább fel is teszem a kérdést: szerinted kenni vagy nem kenni?