Futni és jót tenni!

Gyerekkoromban rettegtem a kutyáktól. Ma két kutyával osztom meg az életem. Kincseim, imádom őket, el sem tudnám képzelni az életem nélkülük.

Gimnáziumi éveim elején gyomorgörccsel mentem be minden angol órára, annyira féltem, hogy esetleg meg kell szólalnom angolul. Ma szinkrontolmácsként dolgozom és imádom a hivatásom, mindig boldogan ülök be a tolmácsfülkébe.

Ezek után már nem is meglepő, hogy én, aki kifejezetten utáltam a futást gyermekkoromban, ma, egy 5 éves kihagyástól eltekintve 22 éve futok és szeptemberben immár 6. hivatalos félmaratonomat futom majd le.

A tornaórákon megkövetelt futás nyűg volt, és az igazságérzetem által diktáltakkal is összeegyeztethetetlen. Nem voltam gyors futó, így akkor is elégtelent kaptam, ha lefutottam a kijelölt távot, ráadásul futás közben folyamatos noszogatásnak és cikizésnek voltam kitéve. Egy idő után le se futottam a távokat – minek, ha az eredmény ugyanaz, ha futok, ha nem?

Szóval elkönyveltem magamban, hogy nem szeretek és nem is tudok futni.

Aztán 20 éves koromban, amikor az egyetem és a munka mellett nemigen maradt időm fitneszterembe járni, egyszer csak úgy döntöttem, hogy kipróbálom a futást, hátha meg tudom szeretni valahogy.

És láss csodát, amint elkezdtem futni mindenféle kötelezettség, noszogatás, cikizés nélkül, csak a futás és a testmozgás öröméért, jött vele a szabadság élmény, és rájöttem, nekem sohasem a futással volt gondom, hanem a sikertelenségre ítélt, kötelező iskolai feladatokkal.

És innentől egyre gyakrabban futottam, folyamatosan növelve a távot, míg végül heti 6-7-szer 8-10 km-eket teljesítettem. Élveztem, hogy egyrészt ura vagyok a testemnek, másrészt pedig szinte irányítás nélkül, szabadon, automata üzemmódban mozgok, miközben a gondolataim hol szabadon cikáznak, ha úgy akarom, hol pedig egy adott feladatra koncentrálva tökéletesen fókuszáltan irányíthatóak, de akár teljesen ki is tudom üríteni a fejemet egy-egy szeánsz alkalmával, ha ahhoz van kedvem.

Minden reggel boldogan húztam futócipőt és mentünk futni együtt a kutyusommal. Aztán jött egy olyan élethelyzet 7 éve, amikor összesűrűsödtek az események, nem tudtam eljárni futni és utána valahogy évekig nem tudtam elkapni újra a fonalat. Pedig kutyasétáltatás közben reggelente sokszor néztem irigykedve a futókat és számtalanszor elhatároztam, hogy hamarosan én is ismét felveszem a futócipőt, de az elhatározást nagyon sokáig nem követte tett.

Aztán tavaly, életem legszomorúbb időszakában, gyásztól nehéz szívvel egyszer csak újra felvettem a futócipőt egy reggel és elmentem a kisebbik kutyámmal futni. Mázsás súlyú volt a szívem, kimerült a testem és a lelkem, ólomsúlyúak a lábaim és mégis jólesett. Szabad voltam, szabadon törtek fel a könnyeim, szabadon cikáztak a gondolataim, és egy milligrammnyit megkönnyebbült a szívem a végére. Úgyhogy másnap megint elmentem és mentem és mentem és járok azóta is rendszeresen.

Közben a motivációs palettám is bővült, hiszen a futás újrakezdése után 1-2 héttel ráleltem a Magyar Élelmiszerbank Egyesület felhívására, amelyben futóköveteket kerestek a tavaly szeptemberi Wizzair félmaratonra. Jelentkeztem.

Életemben először kampányoltam adományokért és rengeteget tanultam belőle. Ha csak áttételesen is, de megtanultam, milyen nehéz kérni, még akkor is, ha nem a magunk számára kérünk, és mély motivációként élem meg, hogy azzal, hogy egy pár hónapig futok és én kérek helyettük, meg tudom kímélni őket a kérés sokak számára nehéz élményétől, és ha kevéssel is, de hozzá tudok járulni ahhoz, hogy minél kevesebb gyermek feküdjön le korgó gyomorral.

Amióta felvállaltam ezt a megtisztelő szerepet, minden reggel úgy indulok futni, hogy tudom, az elkövetkező 40-50 perc során közelebb kerülök magamhoz, futókövetként kitűzött célomhoz és minden egyes gyermekhez, aki az Élelmiszerbank segítségével jut olyan élelmiszerhez, ami a szervezet segítsége nélkül sosem jutna el a rászoruló családokhoz.

Így már nem csak a testem és az elmém szárnyal a futások alatt, hanem a szívem is.