ferenczi istvan

Ferenczi István: talán sikerül megváltoztatnom a focistákról kialakított képet

Forrás: Authentic Phidippides Run Hungarian Team Facebook-oldal
Aki még futballistaként emlékszik rá, az tudja róla, hogy elképesztően szívós játékos volt. Ugyan csatárként gólokat vártak tőle, de ő nem az a tipikusan pengés játékos volt. Viszont olyan elszántan küzdött a kapu előtt, mint aki az életéért harcol. Ferenczi István, ugyan most más terepen bizonyít, az alapértékeit tekintve nem sokat változott. Most azt meséli el, milyen út vezetett a 490 km-es Authentic Phidippides Run lefutásáig.

Focistaként egész más futóteljesítményre van szükség, mint ultrásként. Mikor váltottál át a hobbifutásra?

Fiatalabb koromban többször találkoztam Kolonics Györggyel, a később elhunyt olimpiai bajnok kenussal, aki a téli alapozás során rendszeresen futott és elindult a Bécs-Budapest Szupermaraton utolsó szakaszán is, ami egy félmaraton volt. Amikor abbahagytam a focit, ami bizonyos szempontból egy kényszerű döntés volt, hiszen a Vasasnál, ahol játszottam, erőnléti edzői munkát ajánlottak, és kár lett volna nemet mondani, de volt bennem hiányérzet. Hiányzott a mozgás, a mindennapos elfáradás élménye, az, hogy kiadhatok mindent magamból. Ezért, Kolóra gondolván, és arra, hogy jót fog tenni a futás, beneveztem a Kolonics György-emlékfutásra. Ez 2015 körül volt.

Az űrt, amit a futball elvesztése okozott, ki kellett töltenem valamivel

Hogy ment a futás az első versenyeden?

Ugyan erőnléti edzőként dolgoztam, és mivel volt igazolásom, olykor még beszálltam egy-egy meccsre, tehát jó állapotban voltam, egész más volt a futók világa, mint a focistáké. Nem voltam tisztában azzal, hogy amatőr futóként melyik eredmény számít jónak és melyik nem. Ezért a céljaimat aszerint határoztam meg, hogy miket hallottam a futókörökben. Jól ment az első verseny és hamar jöttek a jónak számító eredmények. Az 1:30-on belüli félmaraton és az ötpercesnél is gyorsabb kilométerekkel lefutott maraton.

Akkor már sejtetted, hogy hamarosan beszippant a futás?

A kezdetektől tetszett az egész, az, hogy vannak kézzelfogható célok, amikért küzdhetek. Ekkor még edző nélkül futottam, vagyis én raktam össze magamnak, hogy mikor mennyit és hogyan eddzek. Erőnléti edzőként valamelyest volt rálátásom a dologra, de nem elég, ezért sok tanácsot meghallgattam a futóktól és rengeteg szakirodalmat, blogot olvastam. Az áttörést a Balaton Szupermaraton hozta el, ez ugye az a verseny, amikor négy nap alatt körbefutjuk a Balatont, napi körülbelül 50 kilométereket teljesítve. Ide elkísért a családom és itt sok ismeretséget kötöttem, ekkor barátkoztam össze Blaskó Mihállyal, akivel később aztán sok közös élményt gyűjtöttünk, például az Authentic Phidippides Run-t is együtt teljesítettük.

Ekkor még mindig edző nélkül futottál?

Igen, az első BSzM-re úgy készültem fel, hogy a BSI-nél találtam egy edzéstervet és azt követtem. Meg persze hozzátettem azt is, amit én, a hivatásomnál fogva, tudok. Ez 2018-ban volt. De vitt a lendület, vitt a szenvedély. Ahogy mondtam, a focit egyik pillanatról a másikra hagytam abba. Nagyon szerettem a Vasast, és fontos volt számomra, hogy a klub kötelekében maradjak. Ezért amikor felajánlották, hogy ha visszavonulok, alkalmaznak erőnléti edzőként, egy nap gondolkodás után igent mondtam. Viszont azt az űrt, amit az aktív futball elvesztése okozott, ki kellett töltenem. Szinte menekültem a futásba, ami szép lassan a legmélyebb rétegekig belém ivódott, de még úgy, és erre mindig figyeltem, hogy ne menjen a család rovására, a feleségemtől és a kisfiaimtól nem veszek el időt, inkább a pihenésből csípek le.

Vessünk néhány szót egy újabb jelentkezőre, aki dalolva indul a lángsírba. Ferenczi István nevét sokáig csak a...

Posted by Authentic Phidippides Run Hungarian Team on Tuesday, November 16, 2021

Figyelek arra, hogy a családomtól ne vegyek el időt

Mennyi időt vesz el az életedből a futás?

Általában reggel ötkor kelek, és reggel tudom le az edzést, hogy utána már a munkámra és a családra tudjak figyelni. Amikor Siófokon dolgoztam és naponta ingáztunk több játékossal együtt, akkor Solymárról, ahol lakunk, gyakran befutottam a pályaudvarig, vagy éppen hazafelé tettem meg futva a távot a Délitől Solymárig. Jelenleg Zalaegerszegen dolgozom, hétvégén utazom haza és hét közben még egy napot töltök otthon, ezeken a napokon is az utazással kötöm össze a futást, például gyakran megállok hazafelé a Balatonnál edzeni, vagyis tényleg törekszem arra, hogy a szeretteimtől ne vegyem el az időt.

A táv növekedésével az elszántság és a megszállottság is nőtt?

Inkább úgy fogalmaznék, hogy az ultrázás más sportág, mint a rövidebb távú futás, ennél fogva mást ad és más mennyiségű és jellegű munkát kell igényel. Ez pedig belőlem is egyre többet és többet hozott ki. Az egyre nagyobb terhelés egyre kíváncsibbá tett, hogy mire vagyok képes. Voltak nagyon rossz versenyeim, például az egyik Korinthosz, amelyik egy ülőideg-gyulladás miatt rettenetesen sikerült. Nagyon kínlódtam, talán más már fel is adta volna, de én mentem tovább. Több olyan eset volt, amikor mások megdöbbentek, hogy honnan álltam fel, milyen állapotból támadtam fel, ezek a helyzetek is inspirálnak.

És az mennyire ösztönöz az a tény, hogy a focisták megítélése idehaza nem túl jó? Hogy érezd, a teljesítményeddel tudod árnyalni vagy javítani a labdarúgókról kialakított képet?

Szerintem igen, és ezt főként most, Görögország után érzékelem. Eddig is voltak persze jó visszajelzések, például az első Ultrabalaton után, amit még hármas csapatban futottunk le, majd következő évben párosban, aztán már egyedül. Sokan kérdezték, hogy vagyok rá képes, minden egyes újabb mérföldkő elgondolkoztatja a környezetemet, hogy talán érdemes újragondolni a labdarúgókról kialakított képet.

blasko mihaly, ferenczi istvan
Forrás: Authentic Phidippides Run Hungarian Team Facebook-oldal
Ferenczi István és Blaskó Mihály a legviccesebb páros volt az Authentic Phidippides Run-on

Focistaként és futóként is kiadom magamtól a maximumot

A labdarúgáson belül hogyan reagálják le ezt a sportberkekben is hatalmasnak számító teljesítményt?

A fiatalok mások, mint mi. Máshogy nőttek fel, máshogy állnak az élethez, nekik nem jelent túl sokat, nem is igen tudják hova tenni. Az idősebbek azonban nagyon érdeklődőek és tisztelik, amit csinálok. Olyannyira, hogy sokan figyelték a görögországi verseny állását a tracken, nyomon követték az eseményeket óráról órára, ami nagyon jólesett. Ebben persze az is szerepet játszik, hogy az én korosztályom még nagyon sokat edzett. Ma elment a sport a tudományosság irányába, a fiatalok már ebbe születtek bele, ők nem érzik az ilyen nagyobb teljesítmények esetében azt a fajta megküzdést, azt a fajta harcot, amit az ember önmagával vív.

Látsz párhuzamot a focista Ferenczi István és a futó Ferenczi István között?

Abszolút. Mindkét minőségemben mindent megtettem, illetve megteszek azért, hogy elérjem a céljaimat. A maximumot adom ki magamból, ennél többet, jobbat nem tudnék teljesíteni.

A futók befogadtak?

A futótársadalom számomra egy új világ. Ami a leginkább jellemző az ultrásokat, az a szerénység. Nemrég jártam egy nyilvános beszélgetésen, Bérces Edit szervezte, aki fantasztikus ultrafutó volt, nagyon jólesett a meghívás és mindennél jobban esett Edit elismerése, ha ő dicsér, annál nagyobb dolog nem sok van. Most Görögországban volt alkalmam Bogár Janit is jobban megismerni, az az alázat, ami Janit jellemzi, egészen fantasztikus. Ha egy focista érne el olyan eredményeket, amiket Jani elért az ultrafutásban, akkor mindenki ismerné, ehhez képest Jani igen szerény körülmények között él. Az elmúlt évek versenyei során sok futót megismertem, de azt hiszem, ezen a téren is az Authentic Phidippides Run hozta meg az áttörést, most talán már tényleg közéjük tartozom.

Addig kérdezgettem Maráz Zsuzsit, amíg ő is elindult

Egyébként hogyan jutott eszedbe elindulni? A mezőnyben te voltál az egyetlen, aki a verseny „féltávját”, a Spartathlont még soha nem futotta le?

Eredetileg a nagy álmom a Spartathlon volt, de aztán hallottam erről a versenyről és elkezdett izgatni. Időközben Maráz Zsuzsi lett az edzőm, őt kérdeztem meg arról, hogy mit szólna hozzá, ha elindulnék. Bizonytalan volt az elején, féltett, hogy túl korai, nehogy megsérüljek. Aztán addig-addig beszélgettünk róla, amíg Zsuzsi is benevezett. Végül megkaptam tőle az engedélyt, amiért nagyon hálás vagyok. Már csak azért is, mert nem okozott csalódást a verseny. Az indulás előtti napon, az eligazításon szóvá is tették, hogy itt van ez a magyar srác, aki még sosem futott Spartathlont, de persze nem csak engem övezett nagy figyelem, hanem az egész, hattagú magyar küldöttséget. Aztán a vége…

Milyen volt a vége?

Az utolsó pár száz métert semmihez sem lehet hasonlítani. Ott lenni, végigmenni rajta, befutni, egészen elképesztő élmény lelkileg is.

És most hogyan tovább? A nagyon vágyott Spartathlon kihívás tudott még maradni ezek után?

Sokan féltettek attól, hogy ha megcsinálom a dupláját, mennyire izgat még, de szerencsére nem veszítette el a varázsát. Mindig van terv és van cél. Szeretném az Ultrabalatont 24 óra alatt megfutni, szeretnék máshol is javítani az időeredményeimen. És szeretnék Blaskó Misivel még jó sok futóélményt gyűjteni. Nagyon jó barátok lettünk, nagyon hasonló a gondolkodásunk, olyannyira egymásra találtunk, hogy van olyan verseny, ahova ő nem is jön, viszont engem a menyasszonya kísér és frissít. Tényleg ez az egész futótársadalom olyan, mint egy nagy család. És én örülök, hogy ennek a családnak a tagja lehetek.