Élménybeszámoló az Antarktiszról - interjú Lubics Szilvivel és Roskovics Mikivel

RW: Szilvi, veled októberben 240 mérföldes Moab után beszélgettünk legutóbb. Akkor csak annyit mondtál, hogy egy dologra készülsz az antarktiszi versennyel kapcsolatban, hogy minden bizonytalan lesz. Ez így is volt?

Lubics Szilvia: Igen, pont ez volt. Az, hogy ennyire bizonytalan lesz, azt nem gondoltam volna. Semmit nem lehetett tudni. Sem azt, hogy mikor indulunk, mennyit és hol futunk, mindent az adott napi időjárási viszonyok határoztak meg: hogy a hajó, melyik szigetet tudja megközelíteni és meddig tudunk majd biztonságban futnii.

RW: Miki, veled 2020. elején beszéltem utoljára, akkor még azt tervezted, hogy egy éven belül mind a négy nagy sivatagi versenyt szeretnéd teljesíteni, de ezt végül a Covid megakadályozta. Idén voltál Atacamában, és most végre az „utolsó sivatagba“ is eljutottál. Hogy készültél az Antarktiszra?

Roskovics Miklós: Mindig vonzanak a kemény és hosszú távú kihívások. A korábbi tapasztalataimból gyűjtöttem az erőt, de itt tényleg nem lehetett tudni, hogy pontosan mi vár ránk. Azt tudtam, hogy hideg lesz, milyen felszerelésekre van szükségem, de mást nem.

RW: Olyan elképzelhetetlen ez a kiszámíthatatlanság. De akkor avassatok be a részletekbe, az egész verseny logisztikájába, milyen volt megélni ezt belülről? Hogy kell elképzelni például a rajtceremóniát?

LSZ: Már egyből az első napi rajt kicsit cifra volt. Az eredeti terv szerint hajnalban indultunk volna, be is öltöztünk, és vártunk a hajó ajtónál, hogy jönnek értünk azok a mentőcsónakok, amik kivisznek a szárazföldre. Több ilyen, úgynevezett zodiák volt, ami a futókat szállította a hajó és a part között. De ekkor érkezett a hír, hogy nem lehet megközelíteni a szigetet, így a szervezők közölték, hogy nyugodtan menjünk vissza a kabinjainkba és készüljünk úgy, hogy aznap valószínű nem is tudunk egyáltalán futni. Ott állt a komplett - nem túl vidám - mezőny, mindenki nagyon ment volna. Nem volt más választásunk, mint elfogadni a döntést. Tudtuk, hogy ez a mi biztonságunkért van, de akkor is már nagyon vártuk, hogy végre elkezdődjön, amiért jöttünk. Később többször is megtapasztaltuk, hogy milyen gyorsan kell a szervezőknek lereagálni a körülményeket, amik nagyon hirtelen változnak, és akkor már másképp láttunk egy ilyen döntést, és inkább örültünk, hogy ennyire vigyáznak ránk. Nem volt tehát mit tenni, mentünk vissza a szobákba és elfogadtuk a szituációt. Valójában az összes nap erről szólt, az elfogadásról. Szerencsére kora-délután felcsillant a remény, hogy mégis lesz futás! Szóval rögtön megtanultuk a leckét, hagynod kell magad áramolni az eseményekkel, tenni amit mondanak és minden mást elengedni. Végül első nap délután 3-kor, mikor minden futó elérte a partot, bemondták, hogy még 5 perc a rajtig. Akkor levetettük magunkról a plusz rétegeket, lepakoltuk a tartalék cuccainkat a megadott helyen, és tömegrajtban megindultunk. Akkor még az volt tervben, hogy majd este 10-ig futhatunk, de persze nem így történt. Mindig kaptunk egy infót, hogy mire készüljünk, amiből általánosságban nem lett semmi. Van valami terv, aztán majd lesz valahogy. Így az első nap is idő előtt véget ért, mivel fél 8 körül jelezték, hogy aznapra vége, vihar jön és gyorsan vissza kell jutnunk a hajóra.

RW: Ilyen bizonytalan körülmények mellett a pálya útvonala mennyire volt kiszámítható?

LSZ: Az első mentőhajóval kiment a szervező csapat egy szakértő tagja, aki jól ismeri a viszonyokat, hogy kijelölte az útvonalat, ami egy körből állt, mi pedig érkeztünk 15 percen belül. Általában 1,1-2,5 km között volt egy kör távolsága, ami még biztonságos, látótávolságon belül tartotta a mezőnyt, hogy mindenki gyorsan tudjon reagálni az időjárás változásra. Szerpentines utat képzelj el, amin felfelé mentünk, majd egy másik irányban pedig lejöttünk. Chipszőnyeg híján mindenki kapott egy kártyát, amit minden kör végén lyukasztottak. Így tartották nyilván az eredményeket. És egy-egy ilyen lukasztásnál tudtuk meg rendre, hogy már csak egy körünk van, vagy azt, hogy irány vissza a hajó.

RW: Hogy képzeljük el, egyáltalán mennyire lehet az Antarktiszon futni?

RM: A szervezők által előírt hóláncra ehhez nagy szükség volt, csak egy márkát fogadtak el, de talán nem véletlen. Szerintem az első nap 3. körétől kezdve, az utolsó nap kivételével a verseny végéig abban futottam. Persze minden nap az első körökben nem volt egyszerű az 50-80 cm-es szűz hóban menni, letaposni a pályát, közben belecsúszott a lábunk egyfolytában a mélyedésekbe. Sajnos nekem első nap ki is fordult a bokám, ami estére jól bedagadt. Odamentem a hajón a csapatorvosunkhoz, aki megnézte, majd javasolta, hogy tegyek rá jeget. Mondtam, oké, akkor kimegyek a fedélzetre és beállok a 10 cm-es hóba. (Nevet)

LSZ: Ahhoz a távhoz, amit mindketten elértünk (Szilvi 197,3 Miki 200,5 km-t futott a hat nap alatt - a szerk.) futni kellett. Viszont veszett nehéz volt. Nyilván muszáj volt a futómozgást erőltetni, de kifejezetten kellemetlen érzés volt. Egy lépés alatt sem volt vízszintben a lábfejünk, a bokánk, a térdünk elképesztő terhelésnek volt kitéve. Az útvonalat ugyan kijelölték, de azt magunknak kellett kitaposni. Olyasmit képzelj el, hogy futsz, de időnként beszakad alattad a hó. Közben rengeteget elesel, mert ahogy előzöl a körpályán ki kell lépni a kitaposott útról a mély hóba, miközben ott a többkilós zsák a hátadon, meg rajtad van az a rengeteg ruha. Amikor először otthon ezt így mind magamra vettem, el sem tudtam képzelni amúgy, hogy fogok tudni majd így futni.

RM: Meg azt sem szabad elfelejteni, hogy ehhez a 200 km-hez tartozott közel 6000 méternyi szint is, szóval azért tényleg nem egy könnyű túráról beszélgetünk. Voltak olyan meredek részek, ahol azonban gyalogolni lehetett csak.

LSZ: Egyébként az esések egyharmada az előzésekből adódott. Az első 5 percben a mezőny háromnegyede feküdt a földön. Próbáltam az előttem haladó futó lábnyomába lépni, de nagyon küzdelmes volt.

RW: Ha már szóba került az előzés, versenyhelyzetben mennyire voltak előzékenyek egymással a futók?

LSZ: Ahogy teltek a napok és kialakultak a pozíciók, egyre inkább könnyebb volt előzni, amikor már tudtak pozicionálni, hagytak jobban előre menni, de az első napokban még nagyon nehéz volt. Mikor még egy voltál a tömegben, mindenki nagyon menni akart, akkor nem volt szó előzékenységről. Aztán ez napról, napra változott, sokan el is fáradtak ebben a küzdésben és már nem is akartak annyira haladni. A futáshoz nem volt értelme botot vinni.

RM: A bot az szerintem teljesen felesleges volt, az első lépéseknél besüllyedt a hóba. Voltak, akik használtak, de inkább csak akkor volt haszna, ha már összefagyott a letaposott pálya.

LSZ: Igen, és amúgy a harmadik naptól alakult ki az is, hogy az első körben igazából senki nem futott, hanem mentünk szépen egymás után és próbáltuk kitaposni az utat.

RM: A harmadik napon történt az is, amikor megállapítottuk, hogy bőven elég lenne napi 1-2 óra futás, és viccelődtünk, hogy alakítsunk futó szakszervezetet, hiszen nem A-ból B-be kell eljutnunk, csak időre körözünk. Azért a hangulat nagyon jó volt a futók között és ez sokat segített a nehézségek könnyebb kezelésében.

RW: A harmadik naptól pedig az a bűvös sárga trikó is a tiéd lett, ekkor a versenyszellem is igazán bekapcsolt nálad?

LSZ: Pontosan, amikor azt megszereztem, azt megfogadtam, hogy ezt nem adom. Még soha, egy ilyen versenyen sem volt rajtam az első helyezettnek járó „leader“ póló. Ugyan senkinek nem mertem bevallani, de én úgy mentem ki az Antarktiszra, hogy nagyon szerettem volna győzni. Tudtam, hogy ezer tényezős ez az egyenlet, nagyon erősnek éreztem magam fizikálisan és bíztam magamban. Mindig csodáltam azokat a versenyzőket a korábbi sivatagi versenyeimen, akik kaptak ilyen pólót, és annyira jó érzés volt, hogy most rajtam lehet, hogy eldöntöttem, ezt nem adom.

RW: A végeredmény ismeretében már tudjuk, hogy sikerült is végig megtartanod. Haza is hozhattad magaddal emlékbe?

LSZ: Igen, azóta otthon őrzöm.

RW: Ilyen elképesztő viszony mellett egyáltalán versenyzőként hogy lehetett bármilyen taktikát kigondolni, például erőt beosztani?

LSZ: Sehogy. Aki jól akart menni, annak nyomnia kellett végig. Tényleg jól ismerem magamat, így be mertem vállalni azt a pulzust, amivel úgy gondolom, hogy egy hatórás versenyt most le tudnék jól futni. Négy óra eltelte után persze mindig vártam, hogy a kártya lyukasztásnál szóljanak, hogy ez az utolsó kör. Azért eszméletlen kemény így futni, hogy sosem tudod, hol a vége. Elindulni úgy, hogy szeretnél jól végezni, de azt sem tudod mikor kezdődik, mennyit futsz, meddig tart. Lehet, hogy négy óra, de az is lehet, hogy hét. Szóval ez fejben is egy iszonyatosan kemény játék volt. Az első nap nem is figyeltem senkit, csak magamat és tanultam. Második nap végén jöttem fel az első helyre és akkor kaptam meg azt a bűvös sárga trikót. Biztos vagyok abban, hogy varázsereje volt számomra. Nem tudom, hogy ha nem kapom meg, akkor ugyanígy végződött volna-e a verseny.

RM: Én igyekeztem végig egyenletes tempót diktálni magamnak, figyeltem a pulzusomra. Érdekes volt az első nap, hogy viszonylag lassú tempónál is meglehetősen magas volt, az első két-három kör mindig lassabb menet volt, de utána próbáltam egy olyan szintű tempóban haladni, amiről tudtam, hogy képes vagyok 4-6 órán keresztül is stabilan tartani.

RW: Ekkora bizonytalanságban hogy tudtátok megtervezni a napi frissítést és, ami ide tartozik, hogy miként oldottátok meg a mosdó szünetet?

RM: A mosdót illetően a szervezők humorérzéke társult a kényszer megoldással. Ez abból állt, hogy egy mobil vegyi WC-t kihelyeztek a pálya mellé, de annak nem volt semmilyen oldalfala, cserébe, ahogy ők mondták páratlan panoráma tárulhatott elénk onnan. Szerencsére nekem csak utolsó nap kellett egyszer meglátogatnom ezt a kilátót.

LSZ: A frissítésben nagyon sokat számított a tapasztalatom, hogy ismerem már annyira a testemet, hogy mit bír el. Nem lehetett kivinni a szárazföldre sem zselét, sem port, semmilyen csomagolóanyagot, vagy szilárd ételt. 7-8 órás futásokra készültem minden nap, az egyik 7dl-es kulacsomba porból bekevertem még a hajón a frissítőmet, a szobatársamtól pedig sikerült kölcsönkérnem egy kisebb zselés kulacsot, abba pedig 4 gélt nyomtam bele. Úgy voltam vele, hogy ennyi energia utánpótlással elmozgok, viszont arról szó nem lehetett, hogy meg kelljen állnom annál a bizonyos kilátónál, így tartalékosan ittam csak. Ezekkel a túlkoncentrált oldatokkal mentem, ami azért azt is jelenti, hogy eléggé alulhidratált voltam. A futások után már a hajón igyekeztem pótolni a folyadékot, hígítani, ami gyomromban van és tömtem magamba a sókapszulákat is. A hatodik napon azért nem bántam azt a pihenőnapot, az jót tett a gyomromnak is.

RM: Az én frissítésem is por alapú, így a hajón bekevertem a koncentrátumot, ez 6 adag port tartalmazott a 7.5 dl vízhez és abból töltekeztem. Egy ilyen adag úgy 6 órára volt elég. 20 percenként 1-2 kortyot ittam belőle, a másik kulacsomban pedig víz volt és azt is kortyolgattam hozzá. Szerencsére a futással termeltem annyi hőt, hogy a test melegétől nem tudott befagyni.

RW: Beszéltünk a frissítésről, ejtsünk pár szót a felszerelésről is. Hány réteg ruha volt rajtatok?

RM: Felül három réteg, egy merinói gyapjú aláöltöző, egy futópóló és egy UTMB-n is elfogadott vízálló esőkabát. Alul két réteg elég volt, egy sífutónadrágban mentem, ami alatt volt egy Compressport aláöltözet. Két zokni, alul egy vékonyabb lábtyű, amire pedig felhúztam vízálló zoknit. Gore-texes terepcipőm volt.

LSZ: Az volt a lényeg, hogy legfelül mindenképp vízálló réteg legyen. Egyébként rajtam Gore-Tex-es futócipő, két zokni, egy kompressziós és rajta egy vízálló, alul 3 réteg ruha, egy merino aláöltöző, egy téli futónadrág, Gore-Texes nadrág, azon egy vízálló kamásli, felül pedig egy vékony póló, egy hosszú ujjú felső és egy dzseki volt. Felül abszolút nem igényeltem többet, első nap még felvettem a pehelykabátot is, de az gyorsan lekerült. Mozgás közben tényleg nem volt probléma. A kezem volt a kritikus, a kesztyűket volt a legnehezebb eltalálni.

RM: A kesztyűt én is cserélgettem, volt, hogy az elején nagyon melegben indultam, aztán két kör után cseréltem egy középvastagra. Az sem volt jó, ha túl meleg volt. A futások elején kicsit mindig fáztam, de ahogy bemelegedtem már jó volt.

RW: És mit rejtett a hátizsák?

RM: Semmit, amire igazán szükséged lett volna futás közben. Nagyon sok kötelező cuccot kellett cipelnünk. Annyira nem volt nehéz amúgy, mint a sivatagi futásokon szokott, mivel a hét napi kaját például nem kellett magunkkal vinni. Viszont egy nagy, 60 literes zsákban össze kellett készíteni a hálózsákot, a matracot arra az esetre, ha valamilyen okból kifolyólag nem tudnánk visszatérni a hajóra, és kint kellene aludni a szárazföldön. Emlékszem, mikor még kifelé hajóztunk, először az volt a tervünk, hogy majd mi is részt veszünk a turistákkal a különböző fakultatív programokon, amikre fel lehetett iratkozni. Mint például hegymászás, vadkempingezés, kajakozás. Az első napi futás után azonban nagyon gyorsan elhessegettük ezeket a nagyszabású terveinket.

LSZ: Bevallom, a zsákomhoz én a hat nap alatt egyszer sem nyúltam. Az futott velem csak azért, hogy ne legyen túl könnyű, de soha, egyetlen egyszer sem nyúltam be. Volt nálunk tükör, bicska, iránytű, túlélő fólia, elsősegély-szett, biztosítótű, csomó felesleges dolog, több tartalék pulóver, váltás nadrág, tollkabát, pótsapka, pótkesztyű, két szemüveg. Na mondjuk azok kellettek is!

RM: Jaj, a szemüveggel én is megjártam. Nekem is volt problémám a párásodással.

LSZ: Ha Marianna, Miki felesége, aki önkéntesként kint volt végig a versenyen, nem segít, akkor semmit nem láttam volna. Nálam volt egy síszemüveg, amire én azt gondoltam, majd szépen vissza is adom, így a fóliát se téptem le róla, aztán amikor már semmit nem láttam és Miki javaslatára előkerestem, az összefagyott kezeimmel nem tudtam róla leszedni. Akkor mentett meg Marianna. Egyébként is ő volt az “ölelés biztosom”, nagyon sokat számított a jelenléte.

RW: Szilvit annyira már ismerem, hogy elég fázós. Miki, te hogy viselted a hideget?

RM: Futás közben -10 fok talán a leghidegebb, és engem nem is a hőmérséklet, hanem az erős szél zavart. Szerintem a verseny legnehezebb része az az öltözködés volt, amikor véget ért a futás, és még vártuk a mentőcsónakot, ami visszavitt a hajóra. Na akkor ott le kellett venni a hóláncot, felvenni a sínadrágot, mentőmellényt közben úgy lefagyott a kezem, hogy nem éreztem semmit, a hajón pedig spriccelt a jó meleg termálvíz. Legalábbis azt képzeltem, de nagyon hideg volt. Az igazság az, hogy alapvetően jobban bírom a meleget.

LSZ: Én túlélő módra kapcsoltam, nem gondoltam túl. Nagyon hideg volt, de futás közben nem fáztam. Ki kellett tapasztalni, hogy mi az a taktika, amivel futás után gyorsan át lehetett öltözni, és minél hamarabb beszállni a zodiákba, ami visszavitt a hajóra, ott pedig azonnal zuhanyozni, átöltözni. A szervezők szerint egyébként sosem volt még ilyen nehéz ez a verseny abból a szempontból, hogy mennyi friss hó esett, mivel ilyenkor nem ez a jellemző időjárás. Nem is számítottunk szerintem ilyen körülményekre.

RW: Ami a körülményeket illeti, a hajózást hogy bírtátok, mennyire tudtatok pihenni?

RM: Nekem egyszer volt tengeribetegségem, épp az utolsó nap előtti este, így az eltervezett hosszú pihenés nem jött össze. Még az induláskor a Drake-szoros előtt beszereztem egy speciális tapaszt, ami 3-4 napig fejtette ki a hatását, és ahogy hajózgattunk a szigetek között nem is voltak akkora hullámok, mint az utunk elején, mikor 4-5, de akár 7-8 méteres magasságban is felcsaptak. Mivel jól éreztem magam, nem kértem egy újabb tapaszt, ami azonban a hatodik napra már nem hatott, és akkor a szokatlanul erősebb hullámzás megviselt.

LSZ: Nem volt hányingerem, szerencsére én jól bírtam a hajót. Szegény szobatársam kevésbé. Sokszor aludtam keveset, amikor nem kellett futni, igyekeztem kihasználni az időt és pihentem. A szobában nem szerettem lenni, így a szabadidő nagy részét én is az egész csapattal együtt töltöttem az 5. emeleten, a közösségi térben. Filmeket néztünk, voltak előadások, beszélgettünk, vagy csak gyönyörködtünk a fókákban, a bálnákban és a pingvinekben. Fantasztikusan jó volt a hangulat, annyira jó kis csapat gyűlt össze. Ez egyébként minden sivatagi versenyen így szokott lenni, de most nagyon különleges kapcsolat alakult ki a versenyzők között. És nekem tényleg nagyon sokat jelentett Miki felesége, Marianna is. Rengeteg pluszt adott, hogy ott voltak, Miki a pályán, Marianna a pálya mellett. Ő volt a lelki akkumulátorom. Napi 10 ölelés minimum járt. Nagyon klassz volt ezt így együtt átélni.

RW: Miki, a feleséged hogy érezte magát?

RM: Önkéntesként dolgozott, egy nap kivételével minden nap kint volt velünk a pálya mellett. Na ő bevállalta a kajakozást. 10 kísérő volt a futókkal, nézelődtek, biztattak minket. Tőlük is komoly kötelező felszerelést vártak el egyébként, meghatározott öltözetben tarthattak csak velünk. Ő a hajót is nagyon jól bírta, küzdött nehézségekkel, de végül belejött és élvezte. Büszke vagyok rá.

RW: Most még nagyon friss az élmény. Tekintve a körülményeket, az elért eredményt, a csodálatos helyszínt, kijelenthetjük, hogy életetek egyik legnagyobb élménye volt ez a verseny?

RM: Nekem most a TOP3 élményem közé bekerült az biztos. Egyrészt a keménysége miatt is, de az is, hogy hét napon keresztül minden nap ki kell menni ad azért egyfajta kihívást. Nagyon érdekes volt továbbá az állatvilág, ilyen élőlényeket ilyen testközelből látni. Minden napot nagyon élveztem, kivéve talán az elsőt, amikor kifordult a bokám. Kicsit megijesztett, de másnap megnyugodtam, hogy rendben tudok haladni, ugyan tervben volt a dobogó, ebben egy kicsit hátráltatott, de az 5. helynek is nagyon örülök.

LSZ: Én azt mondanám, hogy életem legnehezebb kihívása volt. A fizikális felkészülés mellett szerintem itt számított a legtöbbet a fej. Az volt a titok, hogy maximális koncentráció mellett a körülményeket teljesen ki kellett kapcsolni. Futni, amikor kell, amit mondanak, azt tenni. Mikivel meg is állapítottuk, hogy a Badwater az egy laza teadélután ehhez képest. Volt olyan, amikor futás közben azt emlegettük, hogy mennyire visszavágyunk most abba a forróságba.

RM: Meg emlegettük azért a sivatagokat is, és próbáltuk értékelni, hogy itt milyen jó, hogy puha, meleg ágyban alhatunk esténként, ráadásul reggelit és vacsorát is kapunk. Nagyon jó volt a hangulat végig. A hatodik napon például amikor kiderült, hogy az utolsó napon 10 óra futás van tervben, akkor az orosz hajóskapitányunkat épp rá akartuk beszélni egy kisebb ajándékcsomag kíséretében, hogy másfél óra után jelentsen viharriadót, és intézze el, hogy a mezőny 10 óra helyett csak 90 percet fusson.

RW: Ide visszavágytok még?

RM: Életreszóló élmény volt, de… Amikor kikötöttünk a verseny végén és a 72 fős személyzet 6 óra múlva újra útnak indult, úgy elgondolkoztam, hogy mennyit kéne azért most nekem fizetniük, hogy velük tartsak. Persze ki tudja, lehet, hogy egyszer még igen, de azért elég költséges mulatság volt. Mindenképp szerettem volna itt is teljesítő lenni, mert így most mind a négy nagy sivatagi versenyt a magaménak tudhatom, Namíbia, a Góbi, és az Atacama után. Igaz, nem egy éven belül, de végül csak összejött.

LSZ: Nem, én sem. Nagyon nagy kár lett volna kihagyni, eszméletlen élmény, fantasztikus látvány, de köszönöm, elég volt. Amúgy a versenyzőtársakkal van egy közös chat csoportunk, azóta is tartjuk a kapcsolatot, és sokan már azt írták, hogy mennének újra. Én tényleg nem.

RW: Ilyen kalandok után, a jövő évre mit terveztek?

RM: Februárban visszatérek a Transgrancanariára, már harmadszor indulok, de nagyon szeretem a szigetet és azt a versenyt. Május végén a Fülöp-szigeteken indulok egy 170 km-es 12500 méter szintet tartalmazó HardCore nevű versenyen, ami már a nevéből eredően nem lesz egyszerű. Szeptemberben pedig a Grand Canyonba készülök egy hétnapos versenyre.

LSZ: Olyan érzésem van, mint amikor nagyon gyorsan megy egy autó, amivel nagyon lassan lehet megállni. Próbálok tudatosan fékezni. Nagyon intenzív hónapokon vagyok túl, nem csak fizikálisan, de érzelmileg is, így most a december és a január a pihenésről szól, aztán az év első felében biztos nem utazom messzire. Alakul már a jövő évi versenynaptár, egy újabb 200 mérföldes táv és egy sivatagi verseny szerepel egyelőre a fontosabb céljaim között