Elengedni is tudni kell - egy félresikerült verseny margójára - Nedjalkov Balázs beszámolója a Dalmacija Ultra Trailről

Évek óta szemezgettem a versennyel, nagyon szeretem a családias hangulatú, mégis kemény kihívásokat ígérő versenyeket, a DUT pedig épp ilyen. A versenyközpont a népszerű horvát üdülőfaluban, Omisban található, ahol még így október közepén is javában dübörög az utószezon. Turisták, futók, és a helyi lakosok együttes jelenléte alapozza meg a verseny előtti nap kellemes atmoszféráját kezdve, a rajtszámátvétel helyszínéül szolgáló strandon lévő expóval, és a környező sétálóutcákon hömpölygő tömeggel. A hosszú táv este 21:00 órás rajtjának hangulatáról pedig a dalmát főváros Split melletti hegyoldal aljában lévő ókori amfiteátrumban nyüzsgő emberek, versenyzők, önkéntesek gondoskodnak vérprofi ellátással. Nem hiába látszik, hogy azért ezen a részen a turizmusból élnek! Helyi ételkülönlegességek, élőzene, és fáklyás kivilágítás teszi még különlegesebbé a versenyt megelőző időt. Így viszonylag gyorsan elérkezik a pillanat, amikor megindul a közel 100 fős létszám. Az eredetileg kiírt 122 km és 4001 m szint helyett az utolsó pillanatban közölt útvonal módosítások 117.8 km és 4444 szint vár rájuk. Rám is ez várt volna, de végül csak 42 kilométerig jutottam.

Hogy mi történt pontosan?

Magam sem tudom. Nem szokott velem ilyen előfordulni. Nagyon vártam, hogy itt legyek. Sok futótárs, aki járt már a versenyen, írt, hogy mennyire fogom élvezni, és szuper jó lesz. Szuper jó is volt. Az első frissítőpontig az élen haladtam egy lengyel fiúval, a második pontra pedig közösen értünk be az első két helyen. Elég gyors volt a tempó, de mégsem éreztem megterhelőnek, a frissítéssel sem volt gondom. A terep kifejezetten tetszett, változatos volt, folyamatosan váltogatták egymást a nagyon technikás és jól futható szakaszok. A jól futható részeken még nézelődni is volt időnk, hiszen eszméletlen látvány az alattunk elterülő fényárban úszó város. Öten haladtunk együtt, váltogattuk, hogy épp ki fut elől, volt aki a technikás és volt aki a kevésbé technikás részeken mozgott jobban. Nagyon élveztem a futást, pont tökéletes volt a hőmérséklet, de 30 kilométernél valami megváltozott.

Az addigi flow egy perc alatt eltűnt és átváltozott rémálommá.

Először estem egyet, de ez nem olyan meglepő nálam, hiszen tíz futásból nyolcszor általában elesek, most viszont az esés után nem tudtam nevetni magamon, mert elkezdett görcsölni a hasam, megfájdult a fejem és valami érthetetlen vánszorgásba kezdtem. Folyton megcsúsztam, megbotlottam, kifordult a lábam. Negyven kilométerig még elmentem, de az utolsó öt már nem futás volt, hanem csak gyaloglás. Nagy szerencsém volt, hogy a feleségem, Bea ismét beáldozta az alvását értem és ott várt a frissítőponton. Így tudtam, hogy ha jelzem neki, hogy baj van, akkor egyből jön értem. Felhívtam, mert baj volt, nem láttam esélyt, hogy 80 kilométert végig szenvedjek ebben az állapotban. Ott abban a pillanatban ez volt a legreálisabb döntés, kicsit féltem, hogy utána majd megbánom, hogy kiszálltam, de szerencsére nem így lett, mert másnap még mindig nem voltam 100 százalékos. Azóta elmentem két COVID tesztre és csináltattam egy teljes vérképet, de szerencsére minden negatív. Szóval nem tudom, hogy mi történhetett, de egyet biztos tudok, hogy legközelebb én is finisher akarok lenni Omis homokos tengerpartján. Szóval tényleg ajánlom ezt a versenyt mindenkinek, aki szereti az utószezoni nyaralást, hiszen nagyon hangulatos még ilyenkor is a horvát tengerpart. Azoknak akik szeretnének egy kicsit többet látni Horvátországból, mint a strand, az apartman és az étterem közötti háromszög.

Minek is írtam ezt most le?

Mert úgy érzem kötelességem azt is vállalni, ha valami nem úgy alakult, ahogy szerettem volna. Ugyanis rém csalóka dolog ez a közösségi média. Sokan azt mutatják, hogy minden tökéletes, és irigylésre méltó, hogy mi sem természetesebb, mint jönnek maguktól a sikerek és az eredmények. Ám ez koránt sincs így. Én mindig igyekszem a valós énem megmutatni, a valódi mindennapjaimból. Talán épp ezért is vagyok megosztó. Igen, tudom, hogy sokan nem kedvelnek, de ez így is van rendjén. Nekem sokkal nagyobb öröm, hogy ismeretlenül írnak rám tanácsokért fejlámpa, vagy futócipő vásárlás kapcsán, vagy amiatt kap épp kedvet e sorok olvasója hogy legközelebb napfelkeltekor húzzon futócipőt, mert látta az egyik sztorimat az Instán. És azt is fontosnak tartom, hogy ne csak a dobogókról, vagy az álmok megvalósításáról szóljon egy beszámoló. Nyíltan és bátran bele kell állni egy kudarcba is, vállalni azt a tükröt, amit a futás épp akkor tartott elénk. A feladott verseny nagyon sokak számára tabu, szégyen, csalódás. Persze nekem sem okozott boldogságot, de ultrafutóként azt is meg kell tanulnunk, hogy meddig van értelme kizsigerelni önmagunkat. Mert lehet, hogy egy pillanatnyi csalódás, hosszabb távon megkímél egy tartós sérüléstől. Lehet, hogy végig tudtam volna szenvedni - szó szerint - a verseny hátralévő részét, de az is lehet, hogy azzal olyan mélyen amortizálom le a szervezetemet és a testemet, aminek semmi értelme nem lett volna. Versenyhelyzetben nagyon nehéz felismerni ezt a határt. Én hálás vagyok önmagamnak, hogy sikerült, és úgy érzem, józan döntést hoztam.