Cseke Lilla a magányos nőknek ajánlja az Ultrabalaton megnyerését

Mi volt a különbség a tavalyi, októberben megrendezett UB és az idei verseny között?

Tavaly a körülmények is mások voltak és az én dolgaim sem úgy mentek. Az őszi verseny egy jelentős része már sötétben zajlott, hideg is volt, a halasztásra, ugye, a járvány miatt volt szükség. Nem tudtam pontosan eldönteni, hogy a 40 és 130 kilométer közötti, rettenetes gyomorproblémák a frissítés vagy valami vírus miatt jelentkeztek, ma már úgy látom, az utóbbiról lehetett szó. Iszonyú érzés volt, sokat kivett belőlem fizikálisan és mentálisan is, volt, hogy fél órára meg kellett állnom és a kocsiban hezitáltunk az edzőmmel, hogy folytassam-e. Ehhez képest az idei sokkal ideálisabb verseny volt.

Milyen fizikális és lelki állapotban érkeztél most a balatoni rajtra? Mit lehetett várni tőled reálisan?

A tavalyi UB után sokat pihentem, annyi élmény ér mentálisan egy ilyen hosszú verseny közben, hogy azt fel kell dolgoznom, ki kell pihennem. Novemberben és decemberben alig futottam, sőt, decemberben szinte egy kilométert sem tettem meg. Januárban és februárban is csak a magam örömére futottam, nem is kértem edzéstervet. Sőt, inkább más felé fordultam, nagyon jót tett mentálisan, hogy elkezdtem a Suhanj Alapítványon keresztül Osbáth Tibor látássérült futóval futni. Ajánlom másnak is, hogy ha motivációt vesztett, vagy csak szüksége van új impulzusra, kezdjen fel futni valaki olyannal, akinek tud segíteni.

Mikor kezdtél el célirányosan edzeni?

A március már erős volt. Addig nem is jártam csapatedzésekre, kihasználtam, hogy home office-ben dolgozom és az este hatórai csapatedzések helyett otthon, magamban végeztem el a kiírt edzéseket még világosban, a délutáni időszakban. Márciusban azonban már volt egy edzőtáborunk a Balatonnál, ahol megfutottuk a Balaton Szupermaraton útvonalát, több napon át, az UB-hez képest, a másik irányban és indultam a 100 km-es országos bajnokságon. Bizonytalan voltam, hogy ki tudom-e pihenni magam az Ultrabalatonra, de úgy látszik, sikerült.

Tavaly ülőideg-gyulladással küzdöttél, ami az UB-ra már elmúlt, és talán az is világos lett számodra, hogy a tavalyi gyomorproblémák nem a frissítés számlájára voltak írhatók. Ezek ismeretében mit vártál az idei UB-tól?

Nem fogalmaztam meg eredményekben konkrét célt, hanem arra figyeltem, hogy minden, ami rajtam múlik, az rendben legyen. A frissítésre nagyon odafigyeltem. Gélt csak 30 km után kezdtem fogyasztani, addig banánt ettem, ha éhesnek éreztem magam. Éjjel is főleg a banán jelentette a mentsvárat. Volt nálam kulacs, izót folyamatosan fogyasztottam és a vízpótlásra is kiemelten figyeltem. Locsoltam is magam és ittam is, a megszokottnál többet. A tempómra is nagyon koncentráltam. Az első 50 kilométert csapattársakkal futottam, ők is folyamatosan emlékeztettek, hogy ne fussam el magam, de a tempóra vonatkozó edzői utasítást is nagyon fókuszáltan figyeltem. Az első 100 km-en edzőm, Szabó Gábor kísért kocsival, a maradék 110 km-t Hegedűs Csaba tette meg mellettem bringával. Azt mondják, a futás egyéni, magányos sportág, de azért ez az UB is megmutatta, hogy egyben csapatsportág is.

Mennyire voltál tisztában azzal, hogy jól állsz?

Nem figyeltem másra, csak magamra. Illetve olyan értelemben figyeltem a mezőnyre, hogy nagyon sokat biztattuk egymást, irtó sok szeretetet kaptam a frissítőpontoknál, a verseny során végig. De azt nem néztem, hogy a többiekhez képest hogy állok. Aztán 170 km-nél lemerült az órám, onnantól fogva már magamat sem tudtam kontrollálni. A kísérőm akart adni órát, de mondtam, hogy nem kell, akarom élvezni a futást, csak arra figyelni, hogy milyen a mozgásom, milyen a táj, milyen érzések kavarognak bennem. Egyet kértem, ha hat percen kívül kerülnék, szóljon. De erre nem került sor. Az utolsó három kilométer aztán valóságos flow volt, akkor jelezte Csaba, hogy mennyi az időm és hogy hogy állok, a vége teljes mértékben örömfutás volt.

Mélypontod volt valamikor?

A legnehezebb időszak az éjjeli órákra, 150-160 km közöttre esett, akkor ugyanis iszonyú álmosság tört rám. Ezen úgy jutottam túl, hogy elkezdtem énekelni. Ezért is mondom, hogy a kísérőnek, aki ezt kénytelen volt végighallgatni, olykor nehezebb, mint a futónak.

Tavaly 22:05:02-vel lettél második, most 20:15:15-tel győztél, ez a majdnem kétórás különbség nyilván nem csak annak köszönhető, hogy a gyomroddal nem kellett most szenvedned.

Annak a tudatosságnak a következménye, amiről már meséltem. Meg a fókuszáltságnak. Rám különösen erősen hat, ha vannak magánéleti gondjaim. Tudom, hogy ezzel más is így van, de engem mélyen megvisel, ha ezekkel a gondokkal nem tudok megbirkózni. A futásnak az lenne a lényege, hogy lerakjuk a munkát, a magánéleti problémákat, és csak futunk, hatalmas belső utakat megtéve. Aztán ez nem mindig sikerül. Most igen. Közben persze voltak nehézségek. Nem könnyű 100 km megtétele után szembesülni azzal, hogy még több mint a fele hátravan. Úgy négy-öt alkalommal elkapott a pánikérzés, hogy „te jó isten, még 100 km-t kell futni”, „jézusom, még 80 km van előttem”, de sikerült túljutnom ezeken a mentális mélypontokon.

Mi segített ezeknél?

Nagyon jó volt, hogy nem voltam egyedül ezen az úton, hogy ott voltak a segítőim. És az is segített, hogy felosztottam a távot, szakaszokra. És egy-egy szakaszt valakiért futottam. Anyuért. Aztán apu emlékére. Az utolsó szakaszt pedig azokért a nőkért, akik egyedül vannak, akiknek olyan sérülés érte a lelküket, hogy nem tudnak kimászni a gödörből és a fájdalmukkal egyedül vannak. Olyan sok ismerős van, aki efféle gondokkal próbál megbirkózni, aki társtalanul, magányosan küzdi magát át egyik napról a másikra, hosszú évek óta. Mélyen együtt érzek velük, a futásomat leginkább nekik ajánlom. Higgyék el, ha az életben egyedül is vannak, a gondjukkal nincsenek egyedül, ne adják fel, bármi is az álmuk, én is nagy kitartással, szívóssággal, tudatossággal jutottam túl ezen a távon és jutok túl az élet megpróbáltatásain, hiszem, hogy nekik is sikerülni fog!