A biokémiai kutató, aki divatblogot vezet és Bécsben futóversenyt nyer

Nagyon jól kezdődött az éved, félmaratoni távon versenyt nyertél Bécsben januárban. De mostanában mintha kevesebbet írnál a futó élményeidről. Hol van most a helye a futásnak az életedben az előző évekhez képest?

Valóban jól sikerült a bécsi verseny, fontos is volt a lelkemnek. Nagyon szeretek félmaratont futni, de a körülmények úgy alakultak, hogy az elmúlt másfél évben nem tudtam rajthoz állni. Emiatt erre a versenyre sokat készültem leginkább fejben, a pozitív visszajelzés pedig nagy löketet adott az előttem álló időszakra. A futás továbbra is kiemelt helyen áll az életemben, az elmúlt évekhez képest talán még jobban is. Azonban ez inkább az edzéseim minőségében és a tudatosságban mutatkozik meg, azt nem hagyom, hogy mindent is felülírjon és kizárólag akörül forogjon az életem. Talán emiatt tűnhet kívülről úgy, hogy változott a helyzet, de én inkább úgy fogalmaznék, hogy sok más dolog is fókuszban van mellette. Ami az online jelenlétet illeti, alapból kevesebbet posztolok - nem csak a futásról. Ennek nincs konkrét oka, nagyon sokszor járok úgy, hogy elszaladnak a történések anélkül, hogy meg tudnám örökíteni őket, legtöbbször eszembe sem jut, hogy telefont ragadjak és fotózzak. A futásnál ez kiemelten igaz, mivel nagyon sokszor futok egyedül, így nehéz jó képeket kreálni, főleg télen, amikor gyakran sötétben jutok el odáig, hogy teljesítsem a kiírt tervet. Márpedig nálam az igényes képanyagnál kezdődik bármiféle tartalom. A blogomra viszont továbbra is szoktam hosszabb beszámolókat írni, többek között arról is, hogy egy adott versenyt hogyan éltem meg, a bécsi Eisbarlauf-ról is született egy bejegyzés.

Három éve azt nyilatkoztad, hogy vannak terveid 10 kilométeren és félmaratonon, szeretnél maratont futni és egyre többet kerékpározol, előbb egy rövidebb távú, majd egy teljes távú Ironmant szeretnél teljesíteni. Ezekkel kapcsolatban változtak-e az elképzeléseid?

A 10 km-es és félmaratoni egyéni csúccsal kapcsolatosan nem, idén is szeretném tovább javítani az egyéni rekordjaimat, szerencsére a három évvel ezelőtti célok nem célok többé, így most sokkal magasabban van a léc (10 km-en 39:52, félmaratonon 1:29:05 Virág legjobbja – a szerk.). A maraton egyelőre még mindig távlati terv, fizikálisan biztosan képes lennék rá akár most is, de egy dedikált felkészülés nagyon sok mindent átírna a jelenlegi edzésmunkámban, arra pedig még nem érzem a késztetést. Főleg, hogy izomzatilag, gyorsaságilag és állóképességileg is az előbbi távokra "vagyok kalibrálva", úgyhogy egyelőre ezeken célszerű kihozni magamból a legtöbbet. A triatlont 2020-ban közelebb éreztem magamhoz, mint most, jelenleg nem érzem a késztetést rá, de nem zárom ki a lehetőségét annak, hogy egyszer kipróbáljam. "Csak" a futás is 6-7 edzést jelent hetente, ha mennyiségileg többet vállalnék, az más dolgok rovására menne, azt pedig most nem tudom elképzelni.

Most a futásról beszélgetünk, de sokoldalúságod okán veled bátran készíthetne interjút egy divattal foglalkozó újság, hiszen sikeres divatblogot vezetsz, vagy akár egy tudományos magazin, hiszen biokémikusként, kutatóként dolgozol. Ezek az érdeklődi körök hogyan férnek meg egymás mellett, hogyan egészítik ki egymást?

Szerintem teljesen jól. Pont azt szeretem, hogy a munkám során meg tudom élni a kíváncsi, felfedezni vágyó énemet, illetve érzem, hogy hasznos dologgal foglalkozom, ami értéket teremt. A futásban ott van az alázat, a kemény munka, a küzdés, a "keménység" és az ezekkel járó sikerek, a büszkeség érzése. Ezek közül egyik sem igényli a vérbeli nőt, sőt, talán pont "fiúsabb" tulajdonságokra van szükség, így az öltözködésemmel és a viselkedésemmel tudok teret adni a nőies oldalamnak is.

Amúgy miért vegyész lettél? Nem tudom, mennyire gyakori ezen a területen a nők jelenléte, de futó és divatblogger vegyészből biztos nincs sok.

A három terület kombinációja valóban elég egyedi. A kémia és a kutatás abszolút egyéni motiváció a részemről, családi és ismerősi körökben senki nem választotta ezt a szakmát. Mindig is a természettudományok vonzottak, nagyon reál beállítottságú voltam kicsi koromtól kezdve. Volt idő, amikor orvos szerettem volna lenni, de amikor elkezdtem kémiát tanulni, nagyon megfogott és egyből éreztem, hogy ez lesz az én utam.

Hogy alakult a tudományos pályád, mivel foglalkozol most és mik a távlati terveid a hivatásodban?

A mesterképzés után elvégeztem a doktorit is az Országos Onkológiai Intézetben, ugyanis a komoly kutatóhelyekre az a belépő. Közben elkezdett foglalkoztatni a versenyszféra is, így a disszertációm leadása után, a fokozatszerzés alatt elkezdtem egy gyógyszeripari cégnél dolgozni. Nagyon testhezálló volt a vállalat, a közeg, a munkakör, úgyhogy rendkívül pozitív tapasztalataim voltak és rengeteget fejlődtem, viszont a tisztán tudományos rész nagyon hiányzott. Így tavaly nyáron visszatértem az Országos Onkológiai Intézetbe, ahol egyrészt biokémiai kutatást folytatok, másrészt pedig a Nemzeti Tumorbiológiai Laboratórium projektkoordinátora is vagyok. Utóbbi egy nagy volumenű, intézeti szintű program, így nagy hasznát veszem a versenyszférás tapasztalatomnak és azoknak a soft skilleknek, amiket az előző munkahelyemnek köszönhetek. Szakmailag abszolút elégedett vagyok, természetesen szeretnék fejlődni és jobb szakemberré válni. Távlati tervként egy hasonló munkakört tudok elképzelni vezető pozícióban. A munka mennyisége és a felelősség szempontjából elbírok többet, cserébe viszont sokkal nagyobb rugalmasságra és munka-magánélet egyensúlyra vágyom. Sajnos az állami szféra nem ezekről híres, de bízom benne, hogy adaptálódnak a jelenlegi munkapiaci helyzethez.

Mit teszel azért, hogy te, mint teljesítményorientált ember, ne pörgesd túl a futást, ne veszítse el az amatőr, örömszerző jellegét, ne váljon kötelességgé, egy olyan tereppé az életedben, ahol esetleg túl fontos a siker?

Nem minden edzésem teljesítmény alapú és nálam sokkal tapasztaltabb futóktól tudom, hogy hosszú távon nem is lenne produktív és előremutató, ha így lenne. Tény, hogy már nem azon a szinten vagyok, ahol csak akkor futok, amikor szép az idő és kedvem van hozzá. De ha tehetem, igyekszem változatos helyszíneken futni, sokszor viszek magammal zenét és a lazább futásokon csak a testem jelzéseire figyelek, nem az órámat bújom, hanem kikapcsolom az agyamat. Olyankor nem az számít, hogy hány perc alatt futok egy kilométert, hanem hogy könnyedén emeljem a lábaimat, vagy hogy nyugodt maradjon a légzésem. A résztávos edzéseken meg lehet mutatni, hogy mi van bennem és elmenni a falig, a többit igyekszem úgy teljesíteni, ahogy a testemnek jólesik. Persze egy kellemes, lendületes futással nincs baj, de nem szabad minden edzésen kifilézni magunkat, majd a versenyen válik el, mit tudok 10 km-en, nem egy péntek esti laza futáson.

Kiváló eredményeket elérő amatőr futó vagy, sikeres divatblogot írsz most már jó ideje, kutatóként is elismernek, vagyis megtestesíted a szép és okos nőt, akiről a társadalom elég sokáig nem akart tudomást venni. Találkozol még olykor olyan jellegű előítéletekkel, hogy ezeket az eredményeket nem nézik ki belőled?

Persze, a mai napig, bár a tapasztalatok szerint ezeknek csak rövid ideig van létjogosultsága. Őszintén szólva én szeretem is felülírni ezeket az előítéleteket és meglepni azokat, akik nem ismernek. Szakmai közegekben ritka az ítélkezés, hiszen okkal vagyok ott, ahol tartok. Esetleg olyannal szoktam találkozni, hogy nagyobb vizibilitású szituációkban fiatal nőként az elején nehezen kapok szót, de ez is hamar meg tud változni. Inkább a futóteljesítményeim szokták meghökkenteni a szakmabelieket, szerintem a nők jelenléte felelősségteljes és vezető pozíciókban egyre gyakoribb és elfogadottabb a tudományos életben is.

És találkozol olykor az irigységgel?

Hogyne, akár a munkámban, akár a sportban, de hála istennek nagyon ritkán. Ha adódik is ilyen szituáció, kezelni egyre könnyebb, igazából nem tudok olyan helyzetet elképzelni, ahol ezzel bárki is ártani tudna nekem. Jómagam nagyon jól tudom, mennyi munka van abban, hogy valaki sikeres szakemberként helytálljon a munkájában, folyamatosan megjavítsa az egyéni rekordjait, vagy mondjuk felépüljön egy sérülésből. Éppen ezért, ha ilyet látok, az motiválóan hat rám és tisztelem az illetőt, illetve tudom, hogy ez fordítva is így van. Aki ismer és számít a véleménye, az nem csak a sikereimet látja, hanem a hozzájuk vezető utat is, így nagyon jól tudja, hogy irigységre nincs ok. Semmit nem adnak ingyen és nem hiszem, hogy nekem bármikor bármi is könnyű lett volna.

A sporttal kapcsolatos terveidet figyelembe véve mit tartasz most a legfontosabbnak a futóedzéseidben?

Most az alapozás végén azt, hogy még kicsit növeljem azt a stabil állóképességet, amivel gond nélkül tudok hosszabb távokat is viszonylag nagy tempóval futni. Sajnos az elmúlt években a sérüléseim pont úgy hozták, hogy ez a szakasz maradt ki, de most nagyon bizakodó vagyok elnézve az eredményeket és azt, hogy hogyan esnek ezek az edzések. Ebből lehet majd tavasszal építkezni, akkor gyorsulni szeretnék. Emellett ugyanolyan fontosnak tartom az erősítések betartását, a megfelelő izomzat ugyanis fontos a sérülések elkerülése végett és a teljesítményre is jó hatással van. Emellett a nyújtásra és a mobilizációra fektetek még az eddiginél nagyobb hangsúlyt. Összefoglalva: szeretném, hogy a testem sérülés nélkül, hosszú távon bírja azt a tempót és terhelést, amit kap akár egy résztávos edzésen, akár versenyen.

Időben hogyan oldod meg, hogy tartani tudd a következetességet a futásban?

Jelenleg viszonylag egyszerűen, van egy kialakult rutin, hogy melyik napokon futok reggel munka előtt, vagy éppen este, majd amikor eljutok odáig. De olyan is van, hogy viszem magammal a futócuccomat a munkahelyre, munkaidő után átöltözöm és kiszaladok a környékre, mert úgy még el tudom kapni azt a 40-50 percet, amíg világos van. Persze jobb lenne, ha nem kellene minden nap bejárnom és beleférne egy kocogás akár napindítóként, akár napközben, de nem panaszkodom. Jól működik a rendszer, persze van, amikor valamilyen esemény átírja a megszokott menetrendet, de mindent meg lehet oldani. Azoknál a futásoknál, ahol nem a teljesítmény a lényeg, kevésbé kritikus az idő és a helyszín, de a keményebb edzéseket mindig reggelre vagy délelőttre időzítem.

Korábban úszó voltál, végül miért a futásban találtad meg azt az örömöt, amiért érdemes akár áldozatokat is hozni?

Valójában mindig is a futás vonzott, óvodásként is mindig futóversenyekre szerettem volna menni. A szüleim inkább az úszást preferálták, így azt űztem jó pár évig, illetve kipróbáltam más sportokat is, de bármit is edzettem, kedvtelésből mindig futottam mellette, akkoriban teljesen ad hoc módon. Azt már tudom, hogy hozzám inkább az egyéni sportok passzolnak, ezért is maradtam a futásnál, illetve teljesen objektív sportról van szó: itt nem számít, kinek vagy szimpatikus, ki kinek a valakije, vagy mennyire híres az edződ, az időeredmények tényszerűek és mindent elmondanak.

Az elmúlt években, olvasva a bejegyzéseidet, látni lehetett, hogy sem a sérülések, sem az érzelmi nehézségek nem kerültek el. Miben tudtál változtatni az előző évekhez képest, hogy védettebb legyél a testi és lelki sérülésekkel szemben?

Sokat tanultam magamról az elmúlt években mind testi, mind lelki értelemben. A korábbiakhoz képest sokkal jobban tisztelem a testemet és vigyázok rá, nagyobb hangsúlyt fektetek a prevencióra és a regenerációra. Vannak helyzetek, amikor inkább kettőt visszalépek, nem azért, mert nem lennék képes valamire, de érzem, hogy csak ártanék magamnak. Túl lehet feszíteni a húrt, de nem érdemes, adódhat olyan helyzet, amikor egy edzésnek nincs hozzáadott értéke, ugyanakkor egyenes út a sérüléshez. Régebben volt, hogy ilyenkor keménykedtem, ma már észszerűbben kezelem ezeket a szituációkat. Az emberi kapcsolataimat illetően sokkal jobban tisztában vagyok az értékemmel és azzal, hogy mit nem engedek meg másoknak magammal szemben. A mérgező embereket hamar leépítem, vagy ha ez nem lehetséges, akkor minimalizálom a velük való kommunikációt. A romboló emberi kapcsolatokat pedig rövidre zárom.

Nagy küzdő hírében álltál már eddig is. Te hogy látod, az ember a küzdőszellemét, az akaraterejét tudja trenírozni vagy a motiváltság a titka mindennek? Téged mi visz előre akkor is, amikor nagyon nehéz?

Szerintem nagyon sok múlik a neveltetésen és azon, hogy honnan jön az ember. Nekem kiskoromtól kezdve meg kellett mindenért küzdenem, nem tettek alám semmit, így hamar megtanultam, hogy ha szeretnék valamit, legyen az bármiféle tárgy, vagy nem materiális dolog, azt magamnak kell megteremtenem. Nagyon jó kérdés, hogy akkor is ilyen lennék-e, ha más lenne a családi hátterem és a múltam, viszont szerintem, ha valakit valami igazán érdekel, akkor tenni fog érte. Mindig vannak hálátlan feladatok, de ha tudunk úgy tekinteni egy kihívásra, mint egy cél felé vezető lépcsőfokra, akkor könnyebb azt megugrani. Nekem sokszor nem volt döntési helyzetem, nem létezett olyan opció, hogy nem oldok meg valamit. Szerencsére ez most már máshogy van, senki nem kényszerít arra, hogy ebben szakmában, ezen a munkahelyen dolgozzak, mikor és mennyit fussak, nem az online jelenlétemből élek, de a hozott csomag miatt adott a hozzáállásom. Ha valakit az égvilágon semmi nem érdekel, azzal nehéz mit kezdeni és szerintem sokan nem tudják, mit is akarnak igazán. De amint rátalálnak valamiféle célra és a hozzá vezető útra, akkor el tudnak indulni rajta. Engem a nehéz helyzetekben az visz előre, hogy tudom, így vagy úgy, meg fogom oldani az adott problémát, túlleszek a nehézségen és egyik nehéz időszak sem tart örökké. Nem fordult még elő olyan, hogy máshogy történt volna.