A test bármire képes, amit az elme elhatároz - interjú Óváry Gabriellával

Ha valaki most rád néz, nehezen tud téged elképzelni plusz 30 kilóval nehezebben, a közösségi médiában viszont nyíltan vállalod az átalakulásod.

Számomra is megdöbbentő az az arc, ami visszanéz rám, az a test, amiben éltem, és ahogy fogalmaztad, nyíltan vállalom az átalakulásom, úgy nyíltan vállalom az akkori szégyenérzetet is. De visszatérve a kérdésedre, az elhízás elsődleges oka a várandósság alatt felszedett kilók, másodsorban a szülői életmód számlájára írható (túlterhelt, kialvatlan nonstop anyaként lemondasz a testedzésről, megeszed a maradékot a gyereked tányérjáról, nassolsz pótcselekvésként, kvázi örömforrásként, és mindeközben észrevétlenül szaladnak fel a kilók.) Ráadásul, ha anya vagy, akkor ez a társadalom szemében valamiféle „mentség”, azt sugallják, hogy az Anyaság megélése a legfontosabb, hogy ne akarj úgy kinézni mint a szülés előtt, majdhogynem légy büszke a változásra. De miért kellene elfogadnom a túlsúlyos testemet? Miért kellene elfogadni, amin képes lennék változtatni? A test bármire képes, amit az elme elhatároz. Csak hinni kell önmagunkban, hinni hogy képesek vagyunk rá.

Mikor és miért döntöttél úgy, hogy elkezdesz változtatni? Emlékszel egy konkrét, meghatározó mérföldkőre?

Valójában mindig is gyűlöltem azt a Gabit, aki visszanézett rám akkoriban a tükörből, szégyelltem akkor is magam, és utólag is szégyellem, hogy 4 éven keresztül éltem abban a testben. A kettő várandósság között voltak próbálkozások, elkezdtem futni, de 5 km-nél tovább nem jutottam el, valamint akkoriban talán fejben nem is voltam annyira ott, annyira nem is akartam, mint amennyire újra teherbe esni és még egy gyereket szülni. Ami aztán sikerült, így az ezzel járó túlsúly már csak hab volt a tortán. Azonban a kettő gyerekkel való élet még inkább nehezebb mind mentálisan, mind fizikálisan, amikor már végre átaludt éjszakáid vannak és kezded elölről az egészet, szinte zombiként tengeted a napjaid. Akkoriban féléves volt a legkisebb lányom, ha 3-4 órákat aludtunk felváltva a férjemmel az már jónak számított, és azt sem egybefüggően, de ennél csak kevesebb volt. Itt jött el tulajdonképpen az a pont, amikor egy nagyon mély gödörben voltam, olykor már depressziós hangulatban. A mérföldkő, ahogy te is említetted, tulajdonképpen a karácsony újév volt, végül egy hideg januári vasárnap délután húztam fel a futócipőmet (2016. január 31.) ami aztán végérvényesen megváltoztatta az életemet.

Miért épp futócipőt?

Azért került a futás képbe, mert egyetlen olyan mozgásforma volt, ami időhatékony, amit lelkiismeret-furdalás nélkül el tudok vonni a családtól. Valamint olyan szempontból is a legegyszerűbb, hogy nem kell edzőterembe elmenni, ott átöltözni, aztán letusolni visszaöltözni, hanem az ember lánya ajtótól ajtóig fut, csak egy jó cipő kell hozzá (kezdetben még költséghatékonynak is mondanám, ma már ez nem igaz). Menekülés is volt, hogy ne a négy fal között legyek, hogy ne megszokott bölcsőde-játszótér-bevásárlás-otthon monotonitásban éljek és mozogjak, hogy ne csak anyák fecsegését hallgassam, hogy ne csak a gyerek sírását halljam, hogy csak ÉN lehessek, hogy valami csak RÓLAM szóljon. Megvolt a probléma, a túlsúly és a megoldó kulcs is megvolt, mozgás és diéta.

Az étkezésedben mit változtattál?

A pontos képlet is adott az eredményes fogyókúrához: 70% diéta, a 30% mozgás. Ezek szerint a konyhában dől el a siker, így kiiktattam az egyszerű szénhidrátokat, a komplex szénhidrátok közül is néhányat csak bizonyos napokon engedtem meg magamnak. Eleinte bőven elég zsírtömeg volt rajtam, amiből a testem a futáshoz tudott energiát nyerni. Az ételek mennyisége csökkent, ellenben a minőség nőtt. Akkoriban még húsevőként kezdtem bele, ma már vegaként igyekszem a megfelelő mennyiségű és minőségű fehérje, rost és szénhidrátbevitelre. Régebben számolgattam a kalóriákat, írtam, most már nagyjából ezt fejben tudom rendezni. Ami régen diéta volt, azt most egyensúlyi életmódnak hívom, ez globálisan is egy divatos megfogalmazás.

Ma már az életed része lett a futás, ha nem versenyzel, önkénteskedsz, vagy promóterként vagy jelen a futóversenyeken. Mondhatjuk, hogy a futók közössége a második családod?

Második család? Lehetne az első? (mosolyog - a szerk.) A családodat nem választhatod, ellenben a barátaidat igen. De egyébként igen, találó a megfogalmazás, ahogy a futás a második szerelmem, úgy ez a közösség a második családom. Persze itt sem tökéletes mindenki, de legalább egy nyelvet beszélünk. Szeretem ezt a miliőt, jó érzés egyáltalán valahova tartozni, legyen az terep vagy aszfalt futó közösség, szeretem a versenyek hangulatát. Az önkéntességbe pedig szerintem minden futónak bele kellene kóstolnia, tudni azt, megtapasztalni hogy milyen az asztal másik oldalán. Valamint egyfajta kötelesség is, hiszen én ahogy mindannyian annyi mindent kaptunk a futástól, hogy ez a legkevesebb amivel visszaadhatom.

Miben változott meg konkrétan az életed a fogyás és a futás hatására?

A futással én kisebb lettem, a világ meg kitágult előttem (- 30 kg + 10.000 km). Soha nem lehetek elég hálás a sorsnak, amiért akkor azon a hideg januári vasárnapon felhúztam a futócipőmet, az élményekért, amit kaptam, a változásért a futás által megadatott, hogy többet tanultam, tapasztaltam magamról az elmúlt 5 és fél évben, mint az azt megelőző évtizedekben. Hálás vagyok, amiért belecsöppentem a terepfutásba, ami egy újabb mérföldkő, szerelem lett, hogy újra elválaszthatatlan kapcsolatba kerültem a természettel, szebbnél szebb erdőkben, hegyekben, ösvényeken futhattam, patakokon átkelhettem, szurdokon jártam, sziklákon másztam. Bár a kezdetekben azért választottam, mert időhatékony sport, későbbiekben minél magasabb szinten űzi ezt valaki (hosszabb távok, versenyek, a heti edzések, a keresztedzések) úgy ez egyre időigényesebb, így ha jól akarod csinálni hatékony időmenedzsment kell a napi rutinban. Ma már számolni se tudnám mennyi embert ismerek személyesen is a futás által.

Milyen eredményeidre vagy a legbüszkébb, és mi van a bakancslistádon, ami még várat magára?

Sosem voltam egy villámlábú futó, nem tudok dobogós eredményekkel dicsekedni, azt szoktam mondani, hogy nem vagyok jó futó, csak szívós vagyok, rendkívül makacs, nagyon ott vagyok fejben, és még ha szidom is magam, hogy mit keresek én itt, úgy soha nem jut eszembe, hogy feladjam. Tulajdonképpen azért is fordultam az ultrafutás fele, mindamellett hogy feszegetem a határaimat, mert a távot könnyebb legyőzni, mint a sebességet. Arra is büszke vagyok, hogy a „kemény munka kifizetődik” szemléletet már a nagyobb lányom is adaptálta és megértette mind a tanulmányi eredményeiben, amikor rontott egy tantárgyból és minden nap leültünk és gyakoroltuk az adott feladatot és végül jelest kapott, mind pedig a saját sportolói mivoltában.

Régebben az UTMB-t mondtam volna mint bakancslistás verseny, de most csak a közeljövőre tekintek, 2022-ben az UTH és a Mátrabércre is beneveztem. Elég erős motiváció mindkét verseny, van miért feljönni most.

Mit üzennél azoknak, akik most kezdenek életmódváltásba?

Nincs lehetetlen csak tehetetlen.

Az a trükk hogy nem szabad belegondolni csak csinálni .

Ezzel a kettő mondattal is el tudnám intézni, de az első kérdésnél elhangzott a közösségi médiában való felvállalás, ha nem is küldetésként fogom fel, de tudom hogy önmagamat is emlékeztetnem kell, hogy honnan indultam, mert innen szép nyerni, és mert az a típus vagyok aki ha elengedi magát, szaladnak fel a kilók, amit aztán szaladhatok le. Amivel inspirálni lehet másokat, mert ahogy engem is mások inspiráltak. Ez a lánc végtelen. Azt üzenem mindenkinek, hogy a futással a legkönnyebb fogyni.

Munka a konyhában: önfegyelem, önmérséklet, kitartás, akarat. A futásban ugyanez: és hit, hogy hinned kell magadban. Mert minden megtett kilométer csak egy lépéssel kezdődik. Motivációs kártyaként én elővettem egy régi fotómat a szülés előtti időkről, szóval egy before kép a hűtőn is segíthet!