„Erőt merítettem abból, hogy tudtam, sokan bíznak bennem” – Bódis Tamással, a Spartathlon győztesével beszélgettünk

Sokan jósolták, hogy esélyes lehet a győzelemre a 31 éves ózdi születésű ultrafutó, s ő magabiztosan beváltotta ezt. Tamás mesélt a felkészüléséről és a versenyről a hazaérkezés után alig egy nappal.

RW: Hogyan zajlott a felkészülésed az Ultrabalaton után?

BT: Az Ultrabalaton után nagyjából másfél héttel tudtam visszarázódni az edzésekbe. A leghosszabb futásaim három órásak voltak. 130-200 km közöttiek voltak a heteim. Általában minden nap futottam, olykor előfordult, hogy napi két edzést csináltam. A heti edzések száma 7 és 12 között volt, ebben benne van az erősítés és a nyújtás is, amiket a futásaim után végeztem el. A felkészülésemet továbbra is Szabó Gábor futóedző, segítette.

RW: Azt mondtad a verseny előtt, hogy szeretnéd megszorongatni az élmezőnyt, sőt, ha lehet dobogós helyezést elérni, de ezt várták is tőled. Hogyan érintett mindez?

BT: Erőt merítettem abból, hogy tudtam, sokan bíznak bennem. Ez vitt előre. Azt mondtam, hogy harcolni fogok azért, hogy minél jobb eredmény érjek el. Mélyen, legbelül nagyon vágytam rá, nagyon akartam a dobogót. Nem lettem volna csalódott akkor sem, ha nem leszek első. Akkor lettem volna az, ha nem tettem volna meg mindent azért, hogy mindezt elérjem.

RW: Milyen versenytaktikát beszéltetek meg?

BT: Korinthoszig egy helyen lehet segíteni, kb. 40 km-nél. Addig övtáskával mentem és annyit cuccot vittem magammal, ami elég arra a szakaszra, közben csak vizet vettem magamhoz, futás közben öntöttem bele az izotóniás port a kulacsomba. 80 km-ig picivel 5 percen belüli átlag kilométereket futottam. Korinthoszhoz 1 perccel a tervezett időn belül érkeztem. Ott az övtáskát kiadtam és onnantól annyi holmit vittem magammal, ami a nadrágom hátsó és oldalsó zsebeiben elfért: egy 2,5 decis kulacs volt nálam, illetve gélek. Nagyjából 1 óra – 1 óra 20 percenként találkoztunk. Korinthosztól 5 percen túli 5.30 körüli kilométereket futottam, illetve a meredekebb részeken kicsit azon is túl, az emelkedők megfogtak valamennyire.

RW: Volt nehézség vagy holtpont a verseny során?

BT: A holtpont nálam azt jelenti, hogy például a haladás vagy feladás között vacillálok, vagy azon, hogy átengedem a pozíciómat. Ilyen nem volt. De egyébként ez volt életem legkeményebb versenye. És volt több olyan szakasz, amely nehéz volt. Az egyik ilyen a hegyről lefelé jövet, amikor néha begörcsölt a lábam és meg kellett állnom nyújtani. A másik nagyon nehéz szakasz a siratófalnak nevezett nagy emelkedő volt.

RW: Ismerted a mezőnyt, tudtad, hogy kikre kell figyelned?

BT: Soha nem nézegetem a rajtlistákat. Nem foglalkozom ilyesmivel, viszont kaptam információt arról, hogy kik lehetnek erősebb futók. Megvolt a tervem a versenyre, amit megbeszéltem az edzőmmel és ehhez tartottam magam. Bíztam abban, hogy jó lesz az, amit csinálok.

RW: Mikor vetted át a vezetést?

BT: 120 km körül. 80 és 120 között hárman csatáztunk az élen, de egy idő után kiszálltam belőle, mert nem akartam elfutni, de nagyjából 120 kilométertől már nem előzött vissza senki.

RW: Hogy viselted a kánikulát, pláne, az itthoni kellemes klíma után?

BT: Aránylag jól bírom a meleget, nyáron sokat futottam egy napos 400-as pályán. A versenyen hűtöttem, locsoltam magam folyamatosan. Volt egy sál a nyakamban, amit szintén nedvesen tartottam, jeget tettem bele, a menetszél jobban hűtötte a tarkómat és a nyakamat.

RW: Volt olyan, amit ma már másként csinálnál a verseny során?

BT: Jó kérdés…azt tudom mondani, hogy nincs ilyen. Nagyjából 85 százalékban tudtam tartani az előzetes tervet, talán a tervezett frissítésből kicsit több maradt, mint kellett volna, de ennek nem éreztem kárát, végig jól voltam.

RW: Maráz Zsuzsi azt mondta, hogy számára azért nagyon fontos a külső segítség, mert folyamatosan információkat kap a pozíciójára és ez nagy segítség abban, hogy tudjon motivációt meríteni a versenyzéshez. Neked kellettek ilyen jellegű információk a segítőktől?

BT: Én is szeretem tudni, hogyan állok egy versenyen. Ugyanakkor a verseny első felében még felesleges ezzel foglalkozni. A Korinthoszi-csatorna utáni szakasz egy nagyon hosszú egyenes, amelynek a vége emelkedik, ott például magam is láttam még az első futót. Amikor már jó ideje vezettem megkérdeztem párszor, hogy mennyi az előnyöm.

RW: Milyen érzés volt megérkezni Spártába elsőként?

BT: Körülbelül a cél előtt 7 km-rel egyszer csak szemből hatalmas biciklis tömeg tekert fölfelé, akik befordultak a kísérő autó mögé. Gyerekek voltak zömmel. Miután beértünk a településre további csapatok csatlakoztak hozzánk. További bringások, de volt, aki futott, volt, aki dudált az autóból. Amikor már majdnem Spárta főterén jártunk az erkélyeken is megjelentek az emberek, tapsoltak, buzdítottak az utolsó métereken. Majd Leonidasz szobra előtt szétnyílt a tömeg, hogy fel tudjak futni a célhoz, megérinteni a szobrot, vettem egy mély levegőt, felemeltem a magyar zászlót, megfordultam és rengeteg vaku kattogott előttem. Nagyon boldog voltam. Még az egészségügyi sátornál is sorba álltak, fotózkodni akartak velem, autogramot kértek. Nem tudom szavakkal leírni, milyen érzés volt.

RW: Jövőre tervezed újra a Spartathlont?

BT: Már a célba érkezés után kérdezték, hogy jövök-e újra, akkor még azt mondtam, hogy nem tudom még, de ma már úgy gondolom, hogy valószínű ott leszek ismét.