ekler luca

Ekler Luca: „A parasport által találtam meg az életcélomat, úgy érzem, egész életemben szívesen foglalkoznék ezzel”

Forrás: Getty Images
Ekler Luca csupán három éve csatlakozott a paraatléták köréhez. T38-as kategóriájú atléta lett, amit idegrendszeri bénuláson átesett sportolók kaphatnak meg. Azóta nagyot változott vele a világ. Például azért, mert paralimpiai kvalifikációt szerzett a tokiói paralimpiára. De azért is, mert távolugróként kategóriájában világcsúcstartó lett, illetve legnagyobb meglepetésére az idei paraatlétikai Európa-bajnokságon 400 méteren is bezsebelt egy váratlan világrekordot.

22 éves, szenvedélyes, erős és nagyon motivált. Mi kell még ahhoz, hogy további sikereket érjen el az életben? A Testnevelési Egyetem Sportegyesületének ifjú paraatlétája, a 2019-es év női parasportolója mesélt a sportpályafutásáról, paralimpiai álmairól és majdani civil életének legfőbb küldetéséről.

Amikor ismerkedtem veled, sokat olvastam rólad, de megnéztem a fotókat is, és bevallom, keresnem kellett, hogy pontosan mitől vagy paraatléta. Mesélnél a betegségedről, ami miatt az atlétika eme ága felé sodródtál?

10 éves voltam, amikor stroke-ot kaptam és lebénult a bal oldalam. Az egész bal oldalam, a kezem, az arcom és a lábam lebénult, folyamatos fizikoterápiával, gyógytornával és gyógyszeres kezelésekkel jött vissza az állapotom. Mivel fiatal voltam, viszonylag hamar lezajlott a rehabilitáció. A maradványtünetek miatt versenyezhetek paraatlétaként. Jelenleg a bal kezem ujjait nem tudom, vagy csak segítséggel kinyújtani, van a vállamban is egy kötöttség és a finommozgások kicsit különböznek más emberekétől. Ezek az én esetemben nem feltétlenül vehetők észre.

A futás során ez a bal oldali kötöttség milyen gondot okoz?

Erre nagyon kell figyelnünk, az edzőm, Szalma László is gyakran szól, ha a bal kezemmel nem dolgozom úgy, vagy a lábamat nem használom annyira. Vannak erősítések, amiket pont emiatt kell végeznem, illetve sok gyógytornás feladatot is kapok.

Mennyi ideig tartott, amíg a betegség kezdete után újra elkezdhettél sportolni?

Az orvosaim azt mondták, hogy egy évig nem sportolhatok semmit. Másfél hónapig voltam kórházban, utána engedtek haza, és szépen lassan engedtek vissza az iskolába, kezdetben 1-1 órán vehettem csak részt, de testnevelés alól felmentett voltam és nem sportolhattam. Ez volt az egyik legnehezebb az első évben, mert gyerekként a mozgás, a sport volt a mindenem. Az egyéves felülvizsgálat után én voltam szerintem a világon a legboldogabb, mikor kimondták, hogy elkezdhetek újra mozogni. Viszont akkor is csak módjával ajánlották, a versenyszerű sportot például nem javasolták, viszont utólag azt mondták, örülnek, hogy ebben nem hallgattam rájuk (nevet).

Mennyire válik külön az atlétika és a paraatlétika, szoktál például most is ép sportolótársaid között edzeni és versenyezni?

A mai napig ugyanúgy versenyzem integráltan is. Amikor elkezdtem újra sportolni, sok sportágat kipróbáltam, aztán édesapám elvitt egy atlétikaedzésre – korábban ő is atletizált. Akkor ép sportolók között kezdtem edzeni és versenyezni, nem is ismertem parasportolót. Sok év eltelt, mire kapcsolatba kerültem a parasporttal. Nem is gondoltam magamra úgy, hogy fogyatékos lennék vagy lenne bármi olyan problémám, ami miatt fogyatékos sportolókkal is sportolhatnék együtt. Maradhattam volna az ép sportolók között, a mai napig versenyzek köztük. Például a júniusi atlétikai országos bajnokságon is indultam távolugrásban és 4x400-as váltóban. Parasportolóként évi egy versenyünk van itthon, ami nem sok mindenre elég. Ebben nyilván vannak előrelépések, szeretnénk, ha minél több versenyzési lehetőségünk lenne nekünk is. Addig viszont versenyzek integráltan is, ami nekem azért is jó, mert nagyon tudnak húzni, nagyon jó versenytársak az ép társaim és így is meg tudom magam mérettetni. Azt gondolom, hogy a felkészülésem is összeolvad ennek köszönhetően. A bénulásomhoz képest elég későn kapcsolódtam be a parasportba, ami valójában azért volt, mert nem tudtam ennek a lehetőségéről. Miután kiderült, hogy én is versenyezhetek parasportolóként, részt vettem egy klasszifikációs vizsgálaton és 2018-ban ott találtam magam az első világkupámon. Jó érzés volt, hogy olyan sportolókkal versenyezhetek, akik hozzám hasonlóak, olyan volt, mint egy hazatérés.

A távolugrás a fő számod, de sprinterként is jeleskedsz. A két ág edzései hogyan kapcsolódnak össze a felkészülésed során?

A távolugrás a prioritás, arra készülünk a legtöbbet, viszont szerencsés vagyok amiatt, hogy a távolugrásra és a sprintszámokra való készülés nagyon össze tud fonódni. Amit a távolugráshoz csinálok egy futó- vagy résztávos edzésen, az tökéletes 100-hoz vagy akár 400 méterhez is. A 400 egy picit speciálisabb már, mert ahhoz hosszabb futótávok dukálnak, ezért figyelnünk kell arra, hogy ne lassítsanak le túlságosan a távolugrásnál. De az edzőm, Szalma László mindig úgy tervezi az edzéseket, hogy ez ne legyen gond.

Hogyan alakult ki a távolugrás és a síkfutás mint két irány?

Már a bénulásom előtt is jártam atletizálni és vittek versenyekre. Egyébként korábban teniszeztem, de azt nem tudtam folytatni, mert nem tudtam bal kézzel megfogni az ütőt. Tehát a távolugrásban mutatkoztam a legtehetségesebbnek már korábban is. Szerettem azt az érzést, hogy repülök, hogy sokkal összetettebb szám, mint egy futás. Több mindenre kell odafigyelni, össze kell hangolni az összes tényezőt saját magammal, ami befolyásolja az ugrást. Például az időjárási viszonyokat. Nagyon komplex dolog – persze minden atlétikai számnak megvan a maga szépsége, engem a távol-ugrás fogott meg leginkább.

Akkor te inkább a szabadtéri atlétikát részesíted előnyben?

Igen, én jobban szeretek szabadtéren versenyezni. Fedett pályán viszont pont az a jó, hogy tudjuk, mire számíthatunk, erre tudunk készülni.

ekler luca

A pár hete lezajlott paraatlétikai Eb-n parádésan szerepeltél, 4 érmet nyert a csapat, ebből 3-at te hoztál el. Ez így, ha jól sejtem, a paralimpia előtt nem sokkal komoly önbizalmat adhatott a folytatáshoz, igaz?

Ez valóban nagyon jó előjel, lényegében ezt a formát kell megtartanom, az apróbb dolgokon kell csiszolgatunk. Ha ez így marad, akkor az nagyon jó lesz a paralimpiára nézve is. Az Eb-eredményeknek nagyon örültem, mert 100 méteren elég közel futottam az egyéni csúcsomhoz. Az első helyezettet, aki a jelenlegi világcsúcstartó, nem hiszem, hogy mostanában meg tudom (nagyon) közelíteni, de remélem, hogy egyszer majd ez is sikerülni fog. Távolugrásban örültem annak, hogy beállítottam a világcsúcsomat, viszont ott egy kicsit többet vártam magamtól, egy két héttel korábbi versenyen sikerült sokkal jobbat ugranom. A 400 méter volt a teljes meglepetés, nekem ez a szám még elég új, korábban ugye 200 méteren versenyeztem, de azt kivették a paraatlétikai számok közül az én kategóriámban. Minden kategóriában megvan, hogy hány versenyszámban lehet versenyezni, ezt szokták variálni attól függően, hogy milyen a mezőny. A 400 métert nekem tényleg a covid hozta el. Mivel kaptam plusz egy évet a paralimpia halasztása miatt, úgy gondoltam, miért ne próbálnám ki magam ebben a versenyszámban. Ezzel volt egy kis újdonság a felkészülésemben is. Korábban ép edzőtársaimmal indultam 4x400-as váltóban, ott sem ment rosszul ez a táv, de hogy az Európa-bajnokságon világcsúcsot fogok futni, arra egyáltalán nem számítottam. Előtte ilyen jó eredményem nem volt. Azt gondolom, hogy ezek nagyon jó jelek a közelgő paralimpia előtt, és remélem, akár még javítani is tudok a formámon.

AZ INTERJÚ FOLYTATÁSÁT AZ AKTUÁLIS RUNNER'S WORLD MAGAZINBAN TALÁLOD!