Lornah Kiplagat: Egy kép története

Ez a kép sok szép emléket hoz vissza. Csodálatos volt megnyerni ezt a félmaratoni világbajnoki címet Rioban. Azon a ponton, ahol készült a fotó, nagyon jól éreztem magam. Vezettem a mezőnyt, a híres Copacabana mentén haladtam egy olyan helyszínen, ahol nem gondoltam ezt megelőzően, hogy ilyen komolyan versenyezni fogok.

Sok szempontból ez a pillanat volt a félmaratoni karrierem csúcsa. A férmaraton mindig a kedvenc távom volt. Gyors és kényelmes.

Félmaratoni világbajnokságon 1998-ban indultam először, a 21. helyen végeztem Tegla Loroupe mögött. Mire hét évvel később visszatértem a következő világbajnokságra (2005. Edmonton, Kanada), már egészen más sportoló lettem. Mentálisan jóval erősebb, már nem voltam ideges a verseny előtt, mint a karrierem korai szakaszán.

A 2005-ös verseny nem igazán volt szórakoztató és könnyű. A futás legnagyobb részén esett az eső, nagyon fáztam és idővel begörcsölt a combhajlítóm. Ennek ellenére ezüstérmes lettem Constantina Dita mögött, ami nagyon jó visszaigazolás volt számomra és erőt adott a folytatáshoz. A 2006-os debreceni rendezvényt (amit előzőleg utcai futó világbajnoksággá kereszteltek és 20 km-es távon zajlott) megnyertem, ráadásul világcsúcsot futottam a távon (1.03.21), mögöttem csupán 2 másodperccel maradt le Dita. Elképesztő élmény és megtiszteltetés volt világversenyen világrekordot futni, ezzel a sporttörténelem részesévé válni.

Ugyanebben az évben a fukuokai mezei futó világbajnokságon ezüstérmes lettem, ami óriási meglepetés volt, mivel soha nem voltam ennek a műfajnak nagy specialistája, viszont jól tükrözte, hogy javul a futósebességem.

2007 októberében visszatértem Udine-be, hogy megvédjem a félmaratoni világbajnoki címem (a versenyszám ismét félmaratoni távon zajlott), ráadásul ismét világcsúcsot futottam (1.06.25), 19 másodperccel jobbat Elena Meyer korábbi rekordjánál. Számomra ez volt a karrierem legnagyobb versenye. Az év elején még megnyertem Mombasában a mezei futó világbajnoki címet is. Az oszakai atlétikai világbajnokságon sérülés miatt nem tudtam elindulni, az esemény előtti utolsó pillanatban kellett visszalépnem, de az udinei vb-t nem hagytam a sérülés ellenére sem.

2008-ban hatodik lettem a pekingi olimpián 10 000 méteren, amivel nem voltam elégedett. A verseny nagy részében vezettem, de a végső sprintem nem volt elég. Mivel szerettem a félmaratoni távot, elhatároztam, hogy ismét rajthoz állok a félmaratoni világbajnokságon, mindössze nyolc héttel később Rio-ban, és megpróbálom megnyerni a harmadik világbajnoki címet egymás után.

Térd sérüléssel küzdöttem, bár ez nem volt olyan súlyos, mint az előző évi sérülésem. 7 km-nél már egymagam futottam, nem növeltem a sebességemet folyamatosan, csak a saját tempómban haladtam. 15 km-nél már tudtam, hogy egy perces előnyöm van. Nagyon jól éreztem magam, és élveztem az utolsó kilométereket.

Élénken emlékszem, hogy a Copacabana mentén futottam, szemben a Cukorsüveg-heggyel – ez a kép örök emlék marad számomra. Azt már csak hozzáképzelem, hogy milyen lett volna ugyanez a fotó, ha a Megváltó Krisztus szobor is benne van.

Áldottnak éreztem magam azért, hogy elsőként léphettem át a célvonalat, és azért, hogy harmadszor is világbajnok lehettem ezen a távon.

Visszatekintve úgy érzem, hogy a félmaratoni világbajnokságok tettek azzá, aki ma vagyok. Továbbra is motivál az, hogy tegyek a futás népszerűsítése érdekében, mert nagyszerű elfoglaltságnak tartom bárki számára.

A 45 éves sportoló visszavonulása után részt vett egy magaslati edzőtábor létrehozásában a kenyai, Iten-ben. A központ 2400 méter magasan van a tengerszint felett. Elit sportolók és a világ minden tájáról érkező futók látogatják. Ezen kívül egy afrikai ihletésű sportmárkát alkotott, melynek neve Lornah.