Aktívan, futva 70 felett is - Ignácz Magdi, a legyőzhetetlen

„Valójában mindig is elég aktív voltam, de a futás kimaradt. Ismerőseim közül már többen is futottak, így tanácsot kértem, hogyan is kezdjem el. Szót fogadtam, kétszáz méter futás, kétszáz méter séta – kezdi futópályafutásának történetét Ignácz Magdolna. – Két hét múlva már egyben kocogtam a két kilométert. Vettem könyveket, sokat olvastam. Első cipőmet is futóboltban vettem.Igaz, a fáradtságérzet megmaradt, viszont egyre hosszabbat tudtam futni, egyre nagyobb örömet okozott. Neveztem a Vivicitta 10 kilométerére. Iszonyatos boldogság volt lefutni a sok ezer ember között, megelőzve a hétperces iramfutót is. Innentől kezdve úgy gondoltam, akkor jöhetnek a hosszabb futások. A tervben természetesen benne volt a legközelebbi Wizz Air Félmaraton is. A Szuflán boldogan futottam életem első 15 kilométeres versenyét, ahol dobogós is voltam. Na, ez méginkább hatalmas löketet adott. Közben elmentem a szokásos mammográfiai szűrésre. Nyugodt voltam, hiszen sem panaszom, sem tünetem nem volt. Néhány nap múlva visszahívtak. És ekkortól fenekestől felfordult az életem.”

A rémisztő diagnózis birtokában sokan feladták volna, Ignácz Magdi mégis a feladatot látta maga előtt.

„Kezemben volt a nyirokáttétes mellrák diagnózisa. Próbáltam időt nyerni, mondtam, nem érek rá a kezelésekre, hiszen nekem félmaratoni nevezésem van. A doktornő mosolyogva biztatott, tegye csak el, egy év múlva lefutja. Az onkológus pedig röviden ennyit mondott: meg fog gyógyulni, de meg is fog érte szenvedni. Ebbe a két mondatba kapaszkodva és reménykedve a szeptember eleje már a kemoterápiás székben talált.”

„A kezelések nagyon megviseltek. Viszont ahogy a hatás múlt, a tizedik nap környékén, már kint futottam a ligetben. Boldog voltam, számoltam a napokat, és előttem lebegett, hogy meggyógyulok és lefutom a félmaratont.” Ez a cél lebegett a futó előtt, akinek azonban nem adta könnyen az élet a céljait.

„Az ötödik kemoterápiás kezelés után annyira rosszul voltam, hogy nem tudtam futni. Na, akkor azt mondtam, köszönöm, ennyi elég volt, jöhet a műtét, majd a sugárkezelés. Bal oldali masztektómiám volt, és a nyirokblokkot is eltávolították.” A műtét után pár héttel a varratok még bent voltak, de Magdi már futott. „A sugárkezelés közben már részt vettem a 12 kilométeres EU-s futáson. Erősnek éreztem magam, a hajam elkezdett nőni, rendszeresen futottam, rövidebb versenyekre jártam. A nevezésem a Wizz Air Félmaratonra természetesen megvolt. De a kisördög belém bújt és nem bírtam kivárni. Így 66 évesen, a diagnózis után egy évvel a Szuflán lefutottam életem első félmaratonját.” Ráadásul nem is akármilyen eredménnyel.

„A dobogón egyedül álltam a hatvan felettiek korcsoportjában. Sírtam, elmondhatatlanul boldog voltam. Igaza volt az orvosoknak. Megszenvedtem, de túléltem, éltem. A futás hatalmas kapaszkodó volt a betegség minden szakaszában. Ekkortól már csak endokrinterápiát kaptam. Jöhettek az álmok.” Az álmok, melyek valóra váltak, így szebbnél szebb versenyemlékekkel lett Magdi gazdagabb.

„Nem a leggyorsabb félmaraton, sőt, nem is a leghosszabb, a 30 kilométer volt a legemlékezetesebb versenyem, mert azok olyan természetesen jöttek. A legmélyebb emlékemet a Garda-tó Félmaratonról őrzöm, 2019-ből. Itt már a félmaratoni távhoz is orvosi igazolást kértek, és ez volt a bökkenő, mert a háziorvosom inkább lebeszélni akart, mint felelősséget vállalni azért, hogy az én helyzetemben engedi ezt a távot. Már október volt és a nevem mellett ott villogott a piros csillag” – idézi fel Magdi az emlékeit.

„Hiszek a csodákban.”

"A Spar Maratonon önkénteskedtem, amikor szembejött velem a sugárterápiás orvosom, aki szintén futó. A nyakába ugrottam, és rázúdítottam a panaszomat, majd mondta, hogy menjek be hozzá és megkapom az igazolást, hogy egészséges vagyok, és futhatok. El lehet képzelni, micsoda erőt adott, hogy az Országos Onkológiai Intézet papírjával és pecsétjével aláírt orvosi igazolásom volt arról, hogy alkalmas vagyok lefutni a félmaratont. A 21 kilométert 2:24:23 perces idővel teljesítettem, majd az én 69 éves befutófotómmal promótálták a 2021-es versenyt.”

Mindezek ellenére Magdi, aki sok más futó számára lehetne példakép, inkább magának keresett példaképeket, és azt is megosztotta velünk, hogy miért.

„Ebben a betegségben az egyik legnehezebb szakasz, amikor azt mondják, vége a kezeléseknek. Az orvos már csak a kontrollokon akar látni, és úgy érzed, elengedték a kezedet. Na, innentől rettentő sokat segítenek a példák, a példaképek, a könyvek. Ha neveket vársz tőlem, akkor mondom: Lubics Szilvi, Rakonczay Gábor, Bogár János, Szőnyi Ferenc, akit kiemelnék. Ők már nem tartoznak a legfiatalabb korosztályhoz, de hatalmas alázattal, kitartással még mindig képesek példát mutatni” – mondja Magdi, aki szerint nem a leggyorsabb és nem is a leghosszabb távok teszik a futót példaképpé, hanem az ember, aki a kitartásával és elképesztő munkájával, alázatával emberfeletti teljesítményekre is képes.

Magdi teljesítményét pedig egy csodapóló varázs-ereje is segíti.

„Igen, van egy pink pólóm, amin elöl az Összefogás a Mellrák Ellen Egyesület szlogenje, a Minden nő számít szerepel, hátul pedig a LEGYŐZHETETLEN felirat. A Garda-tó Félmaraton után ugyanis úgy éreztem, hogy ráfordulva a hetvenedik évemre, valóban legyőzhetetlen vagyok. Amikor felveszem a Legyőzhetetlen feliratú pólót, hihetetlen erősnek érzem magam. Még soha nem adtam fel versenyt, mindig átsegített a nehezén.”

Így talán nem véletlen, hogy önéletrajzi könyve is a Legyőzhetetlen címet kapta. „Igazából nem akartam könyvet írni erről a betegségről – kezdi Magdi. – Iszonyatosan nagy felelősség bármit is leírni. Sokan még mindig félnek, szinte tabunak tartják a rákot. Nem írtam naplót és nem írtam blogot. Bejegyzést is csak évente egy alkalommal tettem a közösségi oldalon, amikor újabb évvel hosszabbodott az a bizonyos második életem. Aztán lassan közeledett az álom, az ötödik év, amit elérve, a statisztika szerint egyre nagyobb az esély a további túlélésre. Ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy ezt az utat, a sok tapasztalatot, útkeresést, tanácsokat mégiscsak le kellene írni. A könyvnek csak egy része szól a betegségről, annak szakaszairól, útvesztőiről, nehézségeiről és persze örömeiről. Mivel a mozgás egy ilyen betegségben 10 százalékkal növeli a túlélést, nagyobb teret adtam a futásoknak, az eredményeknek, a túrázásnak, és persze az egyéb kiegészítő terápiáknak. Azt szeretném, hogy a könyv útravaló legyen minden embernek, ha egyszer bármilyen nehézséggel találja magát szemben. Arról szól, hogy soha ne add fel, hogy legyen iszonyatosan hosszú bakancslistád, amiben elengedhetetlen legyen a mozgás. Mert az életben mindig kellenek a kapaszkodók, és ilyen lehet a futás is egy váratlan nehéz helyzetben. Legyen mindig annyi erőd, hogy legyőzhetetlenné válhass.”

És mik egy legyőzhetetlen futó céljai? A folyamatos tervek.

„Ezek az alaptervek, alapcélok. A legfontosabb, hogy minél tovább tudjak futni, mozogni. Az egyik álmom már valóra vált, az 5. túlélő évemben, hetvenéves koromban 13 félmaratont futottam. Kívánhatnék egyebet? Most, amikor beszélgetünk, pontosan 7 éves ráktúlélő leszek. Tavasszal az orvosom gyógyultnak minősített. Továbbra is büszke vagyok mint BSI-futónagykövet a Második Esély csoportomra. Szeretnék továbbra is példát mutatni mindazoknak, akik életük során találkoznak egy hasonló betegséggel. De szeretnék példát mutatni korosztályomnak is, hogy soha sincs késő elkezdeni futni sem. Szeretem az aszfaltot, de a terepet még jobban. És igen, nagyon szeretem a korcsoportos versenyeket, ahol a legidősebb versenyzőket is díjazzák. Nagyon jó a dobogón állni. Nem vagyunk sokan így 70 felett. Az első időben zavart is, hogy sokszor egyedül vagyok a legfelső fokon, mert más nem indult. Megszoktam. A futás öröméért, a versenyek hangulatáért, a mosolyokért, a pacsikért, az ölelésekért is érdemes futni. Imádom a visszaszámlálást, sokszor még mindig elsírom magam a rajtban. Majd a célban is. Hogy megcsináltam.”