Borítókép: Zarándokfutás a Rysy-re, avagy comb és fenékedzés a Tátrában

Zarándokfutás a Rysy-re, avagy comb és fenékedzés a Tátrában

Meg előre a Lenini úton (a legenda szerint Lenin is volt itt). A nyári szezont egy hosszú hétvégés kikapcsolódással zártuk egyik kedvenc helyünkön, Zakopaneban. Télen még sosem voltam erre, zöldellő időszakban viszont többször is. A város nagyon szép, fantasztikusakat lehet enni, az árak barátságosak és gyakorlatilag a Tátra adja a sportolás vonzó lehetőségét.

Két dolog furcsa, egyrészt autóval mindenhol fizetős a parkolás, még a Zakopne környéki erdei utak mentén is. Bármikor előugorhat egy sárga mellényes tag, miután gyanútlanul leraktad az autót az út szélén. Ahogy terepfutó berkekben mondani szokás: „az erdő bármikor nyitva áll”. No de nem itt, a nagyobb turistautak, látványosságok mentén kapu áll és belépőjegyet kell fizetni, hogy belépj az erdőbe, 5-10 zloty körüli a tarifa. Itt halmozottan igaz, hogy pénz nélkül ne menj el futni.

Lengyelország legmagasabb pontja a Rysy, amely 2499 méter magas, szlovák oldalon található a hegy 4 méterrel magasabb csúcsa. A csúcs 2 oldalról közelíthető meg, a déli szlovák oldalon a Hunfalvy-hágón keresztül. Északról, ahol én is mentem, a Halas-tavi menedékháztól lehet feljutni a piros jelzésen. Azt írják az útikönyvek, hogy a szlovák oldal a könnyebb, a lengyel pedig meredekebb, kitettebb és technikásabb.

Az volt a tervem tegnapra, hogy sportos tempóban felmegyek a tetejére. Autóval leparkoltam (25 zloty) a Palenica Bialczanska-nál, majd elbúcsúztam a családtól, ők felsétáltak a Halas-tavi menedékházhoz, én pedig kifizettem az 5 zloty-s belépőt és kocogásra váltottam. 8-9 km-es széles aszfaltos út adta a bemelegítő részt. Szükség is volt erre a tágas útra, hisz babakocsis, flip-flop papucsos, zömmel lengyel sétálók kedvenc zarándokútjára csöppentem. Akinek sok volt ez a szintes séta, lovas kocsival mehetett fel egy jó darabon. Az utolsó 1km körüli szakaszt viszont csak lábon lehetett megtenni, de az is aszfaltos volt. Érdekes, hogy ebben az emberáradatban sokan cigarettázva caplattak felfelé, egyébiránt itt Lengyelországban még nagyon nincs meghonosodva a kulturált dohányzás. De volt olyan társaság, akiknek útját hangos zeneár kísérte. Szóval sokféle ember hömpölygött fel, a lengyelül Morskie Oko néven futó Halastóhoz. A jelzett (piros) turista út többnyire aszfalton ment, helyenként kisebb erdei kiépített levágásokkal lehetett rövidíteni. Szavakba nem tudom önteni az elképesztő tömeget. Időnként felbukkant egy-egy büfé, toi-toi wc, fapados pihenőhely a fáradt vándornak. A Halas-tavi menedékhely után azért letisztult a kép, csökkent a tömeg. Szépen kiépített óriáskövekkel kirakott út mutatta az irányt. A tavat balról kerülve elkocogtam az első emelkedőhöz, amely a Fekete-tó előtt volt. Innen kezdődött az igazi lépcsőzés. A Fekete-tónál amolyan katlanszerű érzésem támadt. Körben hatalmas hegyek a távolban parányi embereket látok felkapaszkodni a hegy oldalában. Kontrasztos élmény volt. Csupán 1 kilométerre voltam a tömeg után, mégis légüres térben jártam…egy darabig. Futni képtelenség volt, tempós lépcsőzéssel haladtam, lendületemet csak 1-1 fénykép készítése, illetve pár turista előzése törte meg. Jó kis edzésnek bizonyult.

2100 m magasságban jelentkeztek az első láncos szakaszok. Itt még nem, de fentebb már komolyabb torlódások alakultak ki a biztonságot jelentő láncokért. Meglepett a túrázók összetétele. Flip-flop papucsossal már nem találkoztam, sportszandálossal igen. Nagyon sok fiatal, értsd tizenéves korcsoport is volt, illetve idősebbek is szép számmal. Olyan érzésem volt, hogy ide mindenkinek fel kell menni, bárhogy, felkészültségtől és kortól függetlenül. Egyúttal olyan érzés is kialakult bennem, hogy a kicsit gyakorlatlanabb túrázók okozhatnak veszélyt mások számára is. Itt azért bármelyik percben beüthet egy vihar, és több száz (!!!) ember nem biztos, hogy a megfelelően reagál a helyzetre. Igyekeztem olyan gyorsan haladni a csúcsra, amilyen gyorsan csak tudtam, majd pár perces pihenés után gyorsan visszaereszkedni a veszélyesebb zónából. Ereszkedésem során egyébként 3-szor szállt fel a mentőhelikopter a csúcshoz.

A lefelé ereszkedés sem volt sokkal gyorsabb, mint a felfelé. A folyamatos leugrálások összességében kellően igénybe vették a combomat. Visszatérve a tóhoz könnyed futásra váltottam, igyekeztem kimozgatni a lábaimat. A család közben felért a menedékházhoz. Kikérték az ebédet, megittam egy korsó sört (kicsit alul méreteztem a folyadékszükségletem, 1 liter kevés volt az 5 óra mozgáshoz, pedig csak közel 20 kilométer került a lábakba és 1600 m szint), majd indultunk is vissza a parkolóhoz, ezúttal mi is lovas kocsival. 9 körül indultam és mindennel együtt fél 5 körül értünk vissza az autóhoz, hosszú program tehát.

De annyira szép volt a környezet, annyira megfogtak a látottak, hogy visszafelé megfogadtam, gyakrabban fogok a Tátrába járni, ha nem is lépcsőzni, de futni mindenképpen.