Az elmúlt hétvégén lett volna a Salomon Ultra-Trail Hungary, az éjjeli Szentendréről egy futó azonban így is elrajtolt

RW: Őszintén kíváncsi voltam, fut-e valaki idén versenyen kívül UTH-t. A rövidebb távokon többen is elindultak. És hát te voltál az, aki lefutotta a teljes távot. Hogy jött az ötlet?

Janek Noémi: Alapvetően 2019 végén megvoltak azok a versenyek, amiken idén futni szerettem volna. Ezek között szerepelt az UTH, igaz ezúttal nem célversenyként tekintettem rá, hanem erősebbre futott, 100 kilométer feletti edzésként. Március elején már sejtettem, hogy nem kerül majd megrendezésre, hiszen eleve nagy versenyről van szó, plusz a szentendrei rajt-cél helyszín frekventáltnak tekinthető turistaforgalom szempontjából. Úgy voltam vele, hogyha nem lesz olyan jellegű korlátozás, ami ellehetetleníti, akkor mindenképpen megfutom a pályát, ha lesz verseny, ha nem. Nyilván választhattam volna akármilyen 100 kilométeres útvonalat, de egyrészről érzületem van ehhez a pályához, másrészről pedig nagyon kíváncsi voltam, hogy a tavalyi formámhoz képest hol tarthatok most.

RW: Ilyen hosszút versenyen kívül igen nehéz futni, hiszen végig magad vagy, nincs versenyhelyzet sem. Ebből a szempontból hogy érezted magad?

JN: Igazából olyan szintű belső motivációm volt, hogy nem nagyon érdekelt a verseny hiánya. Persze furcsa volt elrajtolni a néptelen Duna-korzóról, de a legfontosabb dolog velem volt, mégpedig az, hogy kedvem volt az előttem álló úthoz. Éppen ezért nem zavart, hogy nem fut köröttem senki és az sem, hogy nincs kolomp és hajrázás. Magáért az élményért és az edzésért akartam megfutni, emiatt csak azok tudtak róla, akik aznap ott voltak és végigélték segítőként velem ezt a csodálatos napot. Rendhagyó módon a privát frissítőm mellett ezúttal Tolnai Balázs is csatlakozott, hogy segítsen, valamint Györgyi Gábor követte nyomon bizonyos szakaszokon a futásomat kamerájával. Úgyhogy nekem tényleg csak futnom kellett, elvégre minden adott volt ahhoz, hogy jót mehessek.

RW: Javítottál a tavalyi idődön, ez célod volt, vagy egyszerűen csak futottál, ahogy jól esett?

JN: Kifejezetten nem volt célom az időmön való javítás, persze titkon reménykedtem benne, hogy legalábbis a tavalyi versenyidőmet sikerül hoznom. Az időtervet is erre mértem, bár menet közben nem néztem, csak annyira figyeltem, hogy Dobogókőre 2 óra 30 percen belül érjek fel. Ezt pont sikerült hoznom, azt követően viszont egyáltalán nem foglalkoztam vele, mert nem akartam magamat stresszelni az idő terhével. Ráadásul a jövőbeni hosszúk miatt szerettem volna kicsit tét nélkül kísérletezni a frissítésemmel, valamint zokni cserével is. A Nyerges-hegyre felfele már biztosan tudtam, hogy gyorsabban haladok, mint tavaly és végül 14 óra 46 perces idővel értem vissza Szentendrére. Ez 17 perccel lett gyorsabb, mint a tavalyi győztes időm úgy, hogy 1 óra 8 percet töltöttem el frissítéssel, öltözködéssel. Ledöbbentett a futott időm figyelembe véve a „holtidőket”, mert versenyeken általában nagyon keveset frissítek, most pedig relatíve sokat üldögéltem, beszélgettem, „csemegéztem”, ennek ellenére csúnyán megvertem volna a tavalyi énem. Az érzettel kapcsolatos különbségeket már nem is említve.

RW: Volt bármilyen nehézséged a futás során?

JN: Tájékozódási problémám nem volt, nekem ez hazai pálya, rengeteget futok ezeken az utakon. Előtte persze megfutottam az egész útvonalat szakaszolva, szóval megvolt az „emlékeztető”, de igazából csak a Lepence utáni jelzetlen részt kellet kicsit nagyobb figyelemmel megnéznem, a többit jól ismerem. Az egyetlen problémás rész, amit kihagytam az a Pilismarótra levezető jelzetlen „ösvény”. Ehelyett a Piros jelzésen mentem le Pilismarótra, ezzel inkább beletéve az útvonalba nagyjából 600 méter pluszt. A frissítésem remek volt, a már említett csapat gondoskodott arról, hogy mindenem legyen, amit előzetesen elterveztem. Az időjárás szintén tökéletes volt, hozzám eleve a hűvösebb idő áll közelebb, ráadásul napközben többször kisütött a nap, szóval a kevésbé bizalomgerjesztő hajnali esőzés után minden nekem kedvezett ilyen téren is.

RW: Láttam, hogy volt segítőd, a hivatalos pontokon találkoztatok?

JN: Igen, ez szempont volt, kértem őket, hogy ne tervezzünk máshova frissítést, csak a hivatalos pontokra. Három apró eltérést iktattunk be praktikus okokból: Pilisszentlászlón a focipálya mellé tettük, hogy ne a belső részen kelljen várni, Visegrádon szintén az utca miatt került a Kálváriára a pontom, valamint a Skanzennél feljebb költöztek a Sztaravoda-forrás előtt lévő parkolóhoz a lentebbi játszótérről. Minden más pontosan ott volt, ahol a versenyen is lett volna.

RW: A versenynek megfelelően éjfélkor rajtoltál?

JN: Eredetileg ez volt a terv, de aztán változtattam rajta két okból: egyrészt kicsit nyomasztónak éreztem a magányos éjszakai szakasz gondolatát, másrészt pedig tartottam az idő terhétől, hisz az éjféli rajttal pontosan látszott volna, hogy mennyire vagyok lemaradva tavalyhoz képest. Nem reméltem, hogy jobbat tudok futni, így nem szerettem volna ezt a mentális terhet magamon hordozni. Ezért végül hajnal 4 órára került a rajt időpontja, mert így még a sötétben rajtolás élménye megvolt, mégis viszonylag hamar eljött a pirkadat. Nagyon jó döntésnek bizonyult, ugyanis elképesztően szép volt a hajnali erdő, valamint a vadak is igen aktív mozgást mutattak ebben az idősávban, így sokféle állatot sikerült látnom haladás közben.

RW: Milyen volt elrajtolni és befutni az üres városba?

JN: A rajt sietősre sikeredett, mert még előtte 10 perccel szakadt az eső, így éppen odaértem és már szinte indulnom is kellett. Nagyon furcsa volt végig menni a néptelen utcákon, hiszen egy éve voltam ezen a helyen utoljára és akkor azért másképpen nézett ki minden. Amikor elindultam, akkor elfogott egyfajta „eszelős nyugalom”, tudtam, hogy pontosan ott vagyok, ahol most lennem kell és éreztem a „sikerülni fog” belső megnyugvását. A befutásom is hasonló mámorban telt, hihetetlen érzés volt visszaérni, főleg az érzet és az időeredmény tudatában.