Borítókép: Párban és trióban: ilyen volt a mi UTT-nk!

Párban és trióban: ilyen volt a mi UTT-nk!

Futóklubunk edzői, Sipos Fanni és Szántó Nelli párban, online vezető szerkesztőnk pedig két barátnőjével trióban vett részt az Ultra Tisza-tó futóversenyen.

Az Ultra Tisza-tó egy 111km-es futóverseny, amit a hétvégén rendeztek meg első alkalommal. Mi sem hagytuk ki, el is meséljük, milyen volt!

SZÁNTÓ NELLI:

Idén részt vettem egy 7 fős csapat tagjaként az Ultrabalatonon, ahol 34km-t futottam. Az UB-n ámulva néztem az embereket, akik egyedül, párban vagy hárman vágtak neki a 220km-es távnak, és azon tűnődtem, vajon mi hajtja őket egy ilyen hosszú távon? Hogyan képes valaki ennyit futni miután a fájdalom minden egyes lépésnél végigkíséri? Ez volt az egyik motiváció, hogy nekivágjunk ketten a 111km-es távnak, megismerni és megtapasztalni ezt az érzést. Fannit szerencsére nem kellett győzködni. Azonnal igent mondott a kihívásra. Őszintén szólva nem lesz a kedvenc terepem, mert bár a szervezők kitettek magukért, és színvonalas versenyt csináltak nekünk, 111km egy gáton, ahol a frissítőket leszámítva semmi sem történik, és ugyanaz a tájkép kísér végig, nagyon monoton volt számomra. Ha nem lett volna végig mellettem a férjem, aki kerékpárral kísért és tartotta bennem a lelket, biztos, hogy megőrülök saját magamtól. Az időjárás sem kímélt minket, ugyanis egy jégesős vihar csapott le ránk a verseny kellős közepén, de nem bántam, mert legalább történt valami… és ráadásul Fannit kifejezetten motiválta az eső, így többet vállalt, mint azt eredetileg elterveztük.

4 részletben összesen 72km-t futottam, és ahogy az utolsó szakaszomhoz értem, úgy kezdtem testileg és szellemileg is megtörni. Míg az első 22.5km és 23.1km-es távom kifejezetten könnyedén ment, addig az utolsó szakaszomra már sántítva érkeztem, alig tudtam kiszállni a kocsiból, és amikor felvánszorogtam a dombra, hogy leváltsam Fannit többen megkérdezték, hogy mi történt a lábammal, miért nem tudok járni rendesen? Bemerevedett és nehezen hajlott mindkét térdem, valamint feszült az Achilles-em. Ekkor még előttem állt 14,8km. Gyorsan lemasszíroztam és próbáltam összeszedni minden erőmet, de minden lépés egy kínszenvedés volt. Már a 4. km-nél jártunk, amikor ránéztem az órámra, és azt gondoltam már biztos 8km körül lehetünk. Ekkor zokogni kezdtem és azt mondogattam, hogy nem érek be a célba soha, túlságosan fáj mindenem, majd eszembe jutott, hogy talán a kóla segít. Egy kis cukorsokk és máris szárnyalni fogok. Vártam a hatást, mikor a férjem egyszer csak megszólalt: “De fura íze van: Ja ez zero cola!” Ekkor törtem össze igazán. Még cukor sem volt a kólában… Egyszerre sírtam és nevettem a szerencsétlenségemen. Majd csörgött a telefon és Fanni mondta, hogy lefutja velem az utolsó 100m-t a célig. Megkérdeztem, hogy esetleg nem akarja inkább az utolsó 3,2km-es szakaszt? Fanni szerencsére még nem volt olyan állapotban, mint én és szó nélkül vállalta az utolsó megmérettetést, ami nekem már tényleg nagyon gyötrelmes lett volna. Igazi csapatként teljesítettük a 111km-t.

Nehéz szavakba önteni azokat a mélységeket és magasságokat, amit ott átéltünk, és talán csak azok értik igazán, akik megéltek már hasonlót. Sokan azt gondolják, hogy nem normális dolog ennyit futni és igazuk is van, viszont boldog vagyok, hogy megtapasztalhattam ezt az érzést, mert több lettem tőle! Nagyon sokat tanultam ezen a versenyen. Egyrészt rájöttem, hogy nekem sokkal inkább fekszik, ha egyben teljesítek nagyobb távokat, mert ezek a szűk egy órás megállások, aminek nagy részét a kocsiban ülve töltöttem, teljesen lemerevítették a lábamat. Taktikailag lehet, hogy csinálhattuk volna pár dolgot másképp, és sok mindent kell még tanulnunk, de azt gondolom, hogy büszkék lehetünk az első ultra távunkra, amit együtt, kéz a kézben teljesítettünk és 4. helyen 10:01.54-es idővel abszolváltunk. Nagyon hálásak vagyunk Kozslik István, Bagi Erna és a Mezei család támogatásáért, akik ugyanúgy leküzdötték velünk a távot, etettek, itattak, furikáztak minket és tartották bennünk a lelket végig a verseny alatt, valamint a sok-sok üzenetnek és telefonhívásnak, amiben szorítottatok nekünk. Külön köszönjük a támogatást a Runner’s World-nek és a szuper cipőket a Saucony-nak. Köszönjük, hogy végig velünk voltatok!

SIPOS FANNI:

Egy teljesen átlagos hétköznap volt, amikor Nelli feltette az átlag feletti kérdést, körbefutjuk ketten a Tisza-tavat? Gondolkodás nélkül igent mondtam, vízpart mellett imádok futni, az UB is szuper volt, és még volt egy hónapunk. Egy váltóverseny mindig több szervezést igényel, elsősorban a logisztika miatt, amire jobb segítőket aligha találtunk volna, köszönjük az egész napos szurkolást, gondoskodást Ernánk, Nelli Cicójának és a Mezei családnak, mindig tudták mivel motiváljanak, dobjanak fel minket. A melegtől nagyon féltem, könnyen kapok napszúrást. A sok mantrázásnak meg lett az eredménye, a verseny napja lett a leghidegebb nyári nap, végigkísértek az esőfelhők minket 1-től. Ekkor kezdtem a második futásom, leszakadt az ég, imádok esőben futni, szólt a fülemben az ACDC thunderstock, (ekkor már túl voltunk a fordítón) jött szembe a többi futó, akiknek az örömömből sikerült átadni, még aki láthatóan fájdalommal küzdött is mosolyogva intett vissza. A tervünktől kicsit eltértünk, aminek annyiban örülök, hogy így kicsit jobban kivehettem a részem a kilométerekben.

A nagyobb rész így is Nellire jutott, eszméletlen 70 km-ért tudhat magáénak. A verseny számomra legfelfűtöttebb pillanata az utolsó váltópont volt, amikor a chip átadásakor Nelli görbülő szájjal súgta oda, hogy "ez nagyom rossz volt Fanni". Azóta persze átértékeltük, és csupa jó emlékkel gondolunk vissza erre a 111 km-re. Igazi csapatként futottunk együtt, számíthattunk egymásra. Nekem tetszett a verseny, szívesen jönnék akár jövőre is.

Birta Brigi

Tavasszal egyszer csak rám írt Fit.Love.Réka, hogy hallottam-e, hogy júliusban lesz Ultra Tisza-tó, és nem lenne-e kedvem valakit bevenni és trióban lefutni. Egy percig sem gondolkodtam természetesen, a harmadik tagunk, Pulay Szilvi pedig ugyanilyen lelkes volt, amikor megkérdeztük. Nos, én nem a legjobb formámban vágtam neki a versenynek, megelőzőleg másfél hétig nem futottam, és mostanság gyakran begyulladt picit az Achilles-em is, ennek ellenére alig vártam a versenyt. A távot arányosan osztottuk fel egymás között, nagyjából mindenkire 36km jutott kb. 9km-es etapokban, az utolsó 3km-t pedig együtt terveztük még pluszban lefutni. Az első szakaszomon tartalékkal mentem még, aztán a második futásomnál leszakadt az ég, ennek ellenére őrülten jó időt mentem magamhoz képest, és élveztem is.

Aztán szépen haladtunk tovább, újra nálam esett az eső, amikor visszafordultunk, és akkor már úgy ki voltam, hogy beérve csak azt tudtam mondani, hogy „rohadtul elegem van az egészből”, utáltam. Közölték, hogy akkor lenne még egy szuper hír: Szilvi lesérült, így az utolsó 12-t már nem hogy futni, de sétálni sem tudná. Réka már úton volt ekkor, úgy hívtam fel telefonon, hogy menjen a tervezettnél tovább 6km-t, én majd 9 helyett 12-t futok, aztán ő jön egy 8-assal, és az utsó hármat majd én nyomom. Egyszerűnek tűnt a felállás, és egyértelmű volt, hogy megoldjuk, és átvesszük Szilvi szakaszait. Réka terminátorként ment végig, szerintem, ha azt mondom neki, hogy „menj tovább végig egyedül”, arra se rezzen meg… Én viszont nem voltam ilyen kemény, a 12-esnél alig tudtam lépni az achillesemtől, hiszen egyszer sem volt időm nyújtani és bemelegíteni, ez pedig megviselte az amúgy sem túl ép lábamat. Így, amikor onnan beérve megálltam, Rékával megbeszéltük, hogy ő futja az utolsó hármast is, amúgy is bűntudata volt, hogy csak én futottam esőben.

Neki így majdnem 50km, nekem 38, Szilvinek pedig 24 jutott: mindenki beletette, ami tőle telt, és ez az egész egy nagyon erős csapattá kovácsolt minket. Útközben megtudtuk, hogy második helyen állunk (tessék?), szóval minden nehézség ellenére még a dobogóra is felállhattunk (bár nem ment könnyen), mindent összevetve szuper élmény volt!