Marathon du Mont-Blanc: A fehér hegy lábánál Szaszától

Egy maratoni PB kísérlet vagy egy négy évszakos félmaratoni sorozat, de a Run Czech is szuper vállalás, netán a World Marathon Majors versenyeinek teljesítése… Megannyi lehetőség, hogy futóként mindig legyen új inger a tarsolyban. Szerencsés a hobbifutók helyzete, mert a célkitűzéseknek – ha fizikailag rendben vagy – szinte csak a pénztárca szab határt.

Talán egy forraltboros, fahéjillattal körbelengett decemberi estén néztem meg a Golden Trail Series beharangozó videóját:

A Salomon szépen összerakott, hat helyszínes versenysorozattal bombázta meg a terepfutókat: Zegama-Aizkorri, Marathon du Mont-Blanc, DoloMythsRun, Sierre-Zinal, az amerikai Pikes Peak Marathon és az Annapurna Trail Marathon került fel a listára. Egytől-egyig fantasztikus helyszínek, így sorozatban pedig verhetetlenek.

Az első 3-ra be is neveztem, igaz a Zegama-Aizkorri mezőnyébe lehetetlen bekerülni, olyan nagy rá a túljelentkezés, viszont az Alpok következő két helyszínére felvételt nyertem.

Az elmúlt években sokszor jártam Chamonixban, ugyanis a Marathon du Mont-Blanc mellett ez az ikonikus település ad otthont az Ultra-Trail du Mont Blanc központjának. Chamonix egyszerűen lenyűgöző hatással volt rám már az első alkalommal is. Természetközeli, hegyeket, hegyi sportokat szerető embereknek egyszerűen kihagyhatatlan helyszín.

A Marathon du Mont-Blanc, mint verseny már régóta a bakancslistámon volt. 1979-ben szervezték az elsőt, akkor még 23 km volt a verseny hossza. A maratoni táv 2003 óta szerepel a programban, illetve idővel kiegészült egy 80 km-es (később 90-né bővülő), egy 10 km-es és egy vertikál versenyszámmal is futófesztivál. Összesen 4-5 ezer induló méretteti meg magát a különböző távokon.

Ha valakiben felmerül a kérdés, vajon miért? Talán ez a kis videó magyarázatot ad.

Idestova több mint 15 éve futok életformaszerűen. Ez idő alatt számtalan versenyen indultam. Éremért, teljesítésért, pólóért, jobb időért, valaki miatt, vagy éppen magam miatt, hogy győzzek vagy jobb legyek mint, mások.

Ez a verseny arról szólt, hogy ott akarok lenni. Mindegy, hogy milyen teljesítménnyel, milyen idővel, érzésekkel, vagy milyen helyezéssel. Egyszerűen akartam, mindenféle előzetes terv, várakozás és teljesítési kényszer nélkül. Az, hogy teljesítem, nem volt kérdés, hogy a neves mezőnyben hányadik leszek, viszont teljesen lényegtelen volt.

A Marathon du Mont-Blanc, a profi szervezésen és a káprázatos helyszínen túl, még valamiben kiemelkedik minden más verseny közül. Greg Vollet (a Salomon atlétája, korábban nemzetközi szintem mountain bike-ban ért el sikereket) 2 éve kísérleti jelleggel elektromos montival tekert a futók előtt, és élőben közvetítette az élmezőnyt. Két év alatt ezt olyan szintre fejlesztették, hogy riporterek tudósítottak a versenyről élőben, miközben a versenyzőket élőben közvetítették montival követve, futva vagy éppen helikopterről filmezve. Ez korábban elképzelhetetlen volt.

A verseny
Barátaimmal pénteken elkocsikáztunk Budapestről az 1200 km-re fekvő Chamonix városába. Szombaton tettünk egy rövid, de annál szintesebb sétát a környéken. Szerencsére pont nálam volt a fotós felszerelésem, így pár kép erejéig magammal vittem egy hátizsáknyi eszközt. Az idő ragyogó volt. Olyannyira, hogy nemcsak felhő nem volt az égen, hanem egyenesen 35 fokos hővel perzselt a Nap. 2000 méter felett ezen a vidéken fák sincsennek, csak hónyelvek, így maradt a kényszerű napozás, napvédő krém nélkül. Kis kiruccanásunk végül eltartott pár órát, így teljesen kiütve érkeztünk vissza a szállásra. Délután még a rajtszámátvétel következett, aztán egy feltöltő vacsora.

A profi szervezésre jellemző, hogy a vasárnap délutáni vihar miatt, egy órával előbbre hozták a rajtot. Mindenkit kiértesítettek SMS-ben, hogy nem reggel 7-kor, hanem 6-kor indulunk.

Reggel úgy ébredtem, mint akit agyonvertek. Persze gyorsan összeszedtem magam. Hosszú futásra rendezkedtem be, kicsit túl is biztosítottam magam a kötelező felszerelésen túl.

A rajtban már pazar hangulat fogadott, az első zóna végére voltam hivatalos, a mezőnyt egyébként három hullámban indították el. Még hűvös volt a levegő, szemben a Mont Blanc fehér köpenye, közel 2000 fő toporgott a rajtzónában, sokaknak talán ez volt az év fő versenye.

Bennem ambivalens gondolatok voltak ezekben a percekben. Régóta terveztem ezt a versenyt, nagy vágyam volt, hogy ott legyek, hogy részt vegyek rajta. Ott álltam másodpercekre a rajt előtt és sem versenylázat, sem erőt nem éreztem magamban ahhoz, hogy igazán beleálljak ebbe.

Aztán rajt és nekilódultunk. Ugyan a tömeg hátsó traktusából indultam, a nem túl gyors tempó ellenére azért folyamatosan előzgettem. Talán a korai rajt vagy a fáradtság miatt légzésem, még szapora volt, de pár kilométer után beállt üzemi szuszogásra. Az első kilométerek kicsit emelkedtek, de helyi viszonylatban inkább síkfutásnak minősült a pálya ezen szakasza. Teljesen nyugodtan, kellemesen futottam. Akadt egy pár perces technikai kitérőm, majd ismét magával ragadott a futók forgataga. Az első 15 km emelkedése után, 3 km lejtő következett. 18 km-nél értünk az első frissítőpontra, Vallorcine településre, ahol fantasztikus hangulat fogadott. Az első kemény emelkedő innen kezdődött. Mint sokan körülöttem, én is gyaloglásra váltottam. Szép sorban masíroztunk fel a Col de Possettes hágóig. Szűk 5 km-en kellett közel 800 méter szintet leküzdeni. Aztán ahogy az egynyomtáv megszűnt, kocogásra váltottam. Ismét egy pont, majd következett az útvonal számomra legfantasztikusabb része.

Egy tavalyi videóban pont ez a szakasz látható.

Hamar elértük a legmagasabb pontot (2201m), innen kilométereken keresztül technikás lejtőzés következett. 27 km-nél Le Tour-nál volt egy nagyobb frissítőpont. Szerencsére a mezőny már annyira széthúzódott, hogy mindenki tudott a saját tempójában enni-inni-haladni. 31 km-től kezdődött a következő emelkedő. Mire ide értünk, a lábak már kellően bedurrantak és a hőmérséklet is masszívan 30 fok felett járhatott. Sok folyadékot ittam, vízátfolyásokban mostam magam, ettem 1-2 gélt, sótabletát és alapvetően teljesen jól voltam. Ami nem volt velem továbbra sem, az a harapós, harci kedv.

Mentem, joggoltam, kocogtam, a hegy tetejétől pedig ismét technikás lejtő várt. 34-35 km után újra emelkedett a pálya, innen gyakorlatilag mintha egy hosszú Spartacus-ösvényen futnánk a célig. Folyamatosan emelkedett, kicsit ütemtelenül, sziklákkal övezve, jobbra fölöttünk a hegyoldal, balra a Mont Blanc. Elképesztő látvány tárult a futók elé. Az utolsó frissítőponton, még ellenőrizték a kötelező felszerelésemet, megtaláltuk a táskába rejtett sípot, illetve bemutattam a működőképes mobilomat, majd az utolsó 5 km-re utamra engedtek a szervezők. A Nap már folyamatosan demonstrálta erejét ezen a csodás panorámaúton. A távolból már látható volt a Planpraz, vagyis a célterület.

Ez volt életem eddigi legszebb befutóhelyszíne. Ha maga a verseny útvonala valami miatt nem fog meg, a befutó akkor is hihetetlen mély nyomot hagy a beérkezőben. Olyat, ami miatt vissza akarok menni. A célkapu egy kis platón helyezkedik el, mögötte a sok kilométeres mélység, maga Chamonix völgye, szemben pedig a 4 ezres hegyek. Elképesztő élmény!

Vágytam rá, neveztem, kisorsoltak, ott voltam, megcsináltam, átéltem!

6 óra 50 percet mozogtam ebben a fantasztikusan szép környezetben. Csupán az igazi verseny, a harcos hozzáállás hiányzott ebből a napból. De ki tudja, talán ez így volt jó, talán lett még egy okom arra, hogy egyszer visszatérjek ide.