„Ha kívánhatnék bármit egy jótündértől, nem kívánnám azt, hogy legyen meg mind a két karom, mert én így vagyok az, aki vagyok” – interjú Boronkay Péter paratriatlonistával

A Magyar Triatlon Szövetség paratriatlon ágának szövetségi kapitánya. Egyébiránt pedig két kisfiú édesapja, családapa és egy végtelenül közvetlen, őszinte és nagyon-nagyon türelmes interjúalany. Boronkay Péterrel beszélgettem!

Azt olvastam, hogy 23 évesen kezdtél triatlonozni. Mesélnél arról, hogy mi történt ekkor, ami miatt belekezdtél ebbe a sportba?

1999-ben és 2002-ben válogatott úszó voltam. Abban az időben kevés volt, ha valaki szintet úszik egy Eb-re vagy vb-re, esetleg paralimpiára. Általában azokra a sportolókra fókuszáltak, akik legalább döntőbe jutottak. Ha az egyik szám nem sikerült, ott volt még a többi kettő, három - kinek mennyi. Tagja voltam a 2004-es athéni úszócsapatnak, de mivel én csak egy számban úsztam szintet, ezért végül nem jutottam ki a paralimpiára. Az olimpia előtt 3 hónappal tudtam meg, hogy nem mehetek. Pont abban az évben végeztem el a főiskolát, szociális munkás lettem. Ez a nem kijutás nagy csalódás volt, hisz készültem rá, el is értem az olimpiai szintet, ám mégsem mehettem. Az élet persze többszörösen kárpótolt azóta. Viszont az úszásról azt tartom így utólag, hogy viszonylag későn kerültem olyan kezekbe, amelyekben sikeres lehettem volna. Ez már lassan 20 éve történt.

Mindig is kacérkodtam egyéb kihívásokkal, az uszodában a mellettünk lévő pályán úsztak a triatlonosok, nagyon tetszett, hogy három sportágban készülnek, és az is, hogy a szabadban zajlik a bringázás és a futás. Átmentem hozzájuk. Mondjuk úszóként futni utáltam kezdetben, bringázni viszont szerettem. 2006-ban még indultam úszóversenyeken, 2007-től viszont már csak a triatlon volt és a duatlon, ekkor még leginkább épek között edzettem és versenyeztem. Közben dolgoztam egy drogambulancián, tehát a munkát és a sportot próbáltam összeegyeztetni, utóbbi még nem profi sport volt, de már élsport szintű edzésmunkát végeztem.

Emlékszel arra, hogy mi volt az, ami a legnehezebb volt számodra kezdő triatlonosként?

Kezdetben nem volt komoly biciklim, egy használt alumínium vázas országútival mentem, ami már akkor is korszerűtlen volt. Látható volt a különbség köztem és a mezőny többi tagja közt, akik jó bringával mentek. De annak idején a szponzoráció is nagyon nehezen jött össze. Nemcsak anyagi értelemben, hanem szolgáltatásokhoz és a sporteszközök biztosításához is nehézkes volt hozzájutni. A nagy áttörtés 2010-ben volt, amikor Budapesten világbajnokságot nyertem. Akkor került be a nevem a köztudatba. De valójában senkit nem érdekelt és azóta sem érdekel, hogy hány világbajnokságot és egyebeket nyertem - ahogy én látom. Sokkal nyitottabbak a cégek a CSR vonalra – mennyit szerepelsz jótékonysági eseményeken, mennyire vagy „ember”, mit csináltál a civil életben és amiatt, hogy szociális területen dolgoztam, sokan megkerestek. Sok civil szervezet jótékonysági rendezvényére elmentem, és találkoztam olyan emberekkel, akik kapcsolataik révén elő tudták mozdítani a lehetőségeimet.

El kell mondanom, hogy azzal, hogy én születetten vagyok parasportoló, hátrányosabb helyzetben vagyok, mint azok, akik valami miatt sérültek meg és léptek be a para világba. Velük szemben nálam például nincs semmilyen ütős sztori. Vannak cégek, akik kifejezetten olyan sérült embereket keresnek, akikkel az ép embertársakat tudják motiválni a „hogyan másztál ki életed legnagyobb nehézségéből” típusú történetekkel. Ehhez én nem tudok hozzátenni, mert én így születtem.

Mit jelentett számodra a végtaghiány gyermekként?

Harmadik gyerekként születtem, két nővérem van. Amikor megszülettem édesapám nem volt jelen, felhívta édesanyám, hogy elmesélje, minden rendben, végre kisfiú, de van egy kis gond. Mi az - kérdezte édesapám. A gyereknek hiányzik az egyik keze. Két másodperces csönd után, édesapám rávágta, hogy jó, akkor este 8-ra ott vagyok - körülbelül ennyire érdekelte. Így is neveltek, tehát mintha mi sem történt volna. Nem jártam soha speciális óvodába és iskolába, nem vettem igénybe semmilyen speciális szolgáltatást a gyógytornát leszámítva. A gyógytornász javaslatára kezdtem úszni annak idején. De amikor például elestem nem tutujgattak, hanem úgy viselkedtek, mintha mi sem történt volna. Azt mondták, álljak fel és menjek tovább.

Sokszor megkerestek olyan szülők, akiknek hasonló sérültséggel született gyerekük, hogy akkor most úristen mi lesz. Azt szoktam ilyenkor mondani, hogy semmi! Ugyanúgy kell nevelni, mint a másik kettőt-hármat – kinek mennyi van. Amikor pedig keresik az okokat, meg perelni akarják a kórházat, merthogy nem látták az ultrahang felvételeken, én azt kérdem: és akkor mi van, ha látja, elveteti?!

Szerintem egy ilyen hátrány jobban megerősíti az embert. Ha kívánhatnék bármit egy jótündértől, nem kívánnám azt, hogy legyen meg mind a két karom, mert én így vagyok az, aki vagyok. Én ennek az állapotnak csak az előnyeit érzékeltem. Persze ehhez kellett az a családi közeg, amiben nevelkedtem, kellett a sport, hogy el tudjam fogadni magam, kellettek a sikerek, de arra is figyeltem, hogy ne csak a sport legyen. Dolgoztam drogambulancián, később egy speciális iskolában, itt Kecskeméten. 2013 nyara óta pedig szabadúszó vagyok.

Már jó ideje sportoltál, mire parasportoló lettél. Ez hogyan alakult ki?

2007-ben volt az első nemzetközi versenyem, egy duatlon világbajnokság Győrben, ahol először találkoztam azzal a szóval, hogy paratriatlon. A nemzetközi szövetség munkatársa hívott, hogy vegyek részt a hamburgi paratriatlon világbajnokságon. Talán 8-an indultunk a kategóriámban – a többi parasporthoz hasonlóan a sérüléseket kategóriákba sorolják. Negyedik lettem ezen a világbajnokságon. Ezt követően után indult be a sportpályám parasportolóként. A következő évben megnyertem az Eb-t és ezüstöt nyertem a vb-n. Egy évre rá, 2009-ben már nyerni tudtam a vb-n. Az Európa-bajnokságon négy éven keresztül, egészen 2011-ig folyamatosan nyertem. 2012-ig végig ott voltam az Eb-n és vb-n. 2010 végén jelentették be, hogy paralimpiai sport lesz a triatlon, tehát Rióban már ott lesz. Óriási lett a mezőny a kezdetekhez viszonyítva.

Ebben az időszakban még olimpiai távon versenyeztünk (1,5 km úszás, 40 km biciklizés, 10 km futás – a szerkesztő). 2010-től lett sprinttáv (0,75 km úszás, 20 km biciklizés, 5 km futás – a szerkesztő) a világbajnokságon. Ekkorra közel megtriplázódott a mezőny.

Eb-t, vb-t és világkupát sprinttávon rendeznek, illetve középtávon rendeznek Európa-bajnokságot, de az nem számít a paralimpiai kvalifikációba. Hosszútávon rendeznek még világbajnokságot, szintén paralimpiai beszámítás nélkül.

Mitől lett ekkora mezőnye a paratriatlonnak?

Nagyon sok olyan sportoló lépett be a paratriatlonba, akiket 3-4-5 évvel ezelőtt még elküldtek azzal, hogy „nem elég sérültek”. Ez annak is köszönhető, hogy egyre népszerűbb lett a sportág. De van más is. Azt szoktuk mondani, hogy nálunk, a parasportban a legnagyobb dopping a kategóriával való visszaélés. Ennek az is az oka, hogy a triatlonsportban csupán 5 kategória van, míg az úszóknál 10. Emiatt nehéz a határokat meghúzni. A riói olimpia után változtattak rajta. Például a könyök alatt és könyök felett, illetve a térd alatt és térd felett amputált sportolókat szétszedték, mást pedig összevontak.

A triatlon valamennyi versenytípusát kipróbáltad. Például triatlonoztál terepen is, ami azért nagyon más, mint országúton…

Valójában 2016 óta nem indultam terepen.

De ott is voltál világbajnok!

Igen, négyszer voltam világbajnok. De azt hozzá kell tenni, hogy jóval kevesebben vagyunk.

Melyik az erősséged a három mozgásforma közül?

Bringázni szeretek a legjobban, úszni a legkevésbé, viszont nem engedhetem meg magamnak azt, hogy bármelyik sportágat a három közül elhanyagoljam. Főleg sprint távon van ennek jelentősége. Ha nagyon rosszul úszol, akkor nagyon le tudsz maradni, a legtöbbet bringán tudsz hozni, ezért időben erre kell a legtöbbet szánni a felkészülésben is. Most már szerencsére vannak olyan eszközök – például okos görgők – amik segítenek abban, hogy bármilyen időjárási körülmények között lehessen minőségi edzést végezni bringán is, de 10 fok fölött kint vagyok.

Előszeretettel indulsz ép sportolókkal együtt, sőt köztük is tudsz dobogón végezni. Tavaly volt egy olimpiai távú országos bajnokság, ahol harmadik lettél. Ezek a megmérettetések nagyobb értéket képviselnek számodra?

Az a verseny azért volt különleges, mert 1 másodperccel volt mögöttem a negyedik, amiről én nem tudtam. Több mint negyvenen indultunk a 40-44 éves korosztályban. De máskor is előfordult, hogy dobogós helyeken végeztem ép sportolótársak közt. Sokszor ez nagyobb dicsőség. Ebből is látszik, hogy erős a paratriatlon mezőny, mert itthon dobogóra tudok állni épek közt. Nemzetközi paratriatlon versenyeken pedig már annyira erős a mezőny, hogy a kijutásért kell küzdenem. Az is igaz persze, hogy olyan nagyon már nem küzdök, mert amit lehetett, mindent megnyertem.

Nem sajnáltad, hogy tavaly nem sikerült kijutni a tokiói paralimpiára? Ez lehetett volna az utolsó vélhetően.

Nem sajnáltam. Ugyan 2017-ben megfordult a fejemben, hogy ha minden lehetőségem adott még felkészülök egy olimpiára, de ez nemcsak fizikai, hanem anyagi kérdés is számomra. Az, hogy folyamatosan utazzak és versenyezek, igen költséges teher, amit már a család miatt sem akartam.

Tokióból egyetlen egy dolgot sajnáltam. Azt, hogy nem láthattam a várost. De tavaly, az olimpián erre nem lett volna lehetőség. Tegyük fel, kimentem volna, lettem volna mondjuk az X., viszont ehhez is nagyon sok munkát bele kellett volna tenni, a sok távollét miatt pedig a gyerekem nem ismert volna fel. Azon kevesek közé tartozom, akik a covid nyertesei, mert a járvány miatt így többet tudtam a családommal lenni. Ha pedig elmentem bringázni ebben az időszakban, szintén szerencsés voltam, mert üresek voltak az utak, nem kellett az autósokkal viaskodni. A covid időszakban történő versenyzés egyébként nem volt az én műfajom. Túlságosan bonyolult volt gyorsan reagálni azokra a hírekre, hogy lesz verseny vagy sem.

Mit szeretnél még elérni paratriatlonistaként?

Hosszútávon szeretnék javítani az időmön. Ott mindenre van idő – idézőjelben persze – a sprinthez képest. Viszont nagyobb hangsúlyt kell fektetni a frissítésre. Szívesen indulok még világkupa versenyeken, de elsősorban olyan versenyekre mennék, ahová tudom vinni a családomat is.

Érdekelnek extrém triatlonversenyek is. Évente 1-2 hosszabb versenyre fel tudok készülni. Azt gondolom, hogy profi szinten még körülbelül 3 év simán bennem van.

Tavaly lettél 40 éves. A profi sportolókat ez az életkor el szokta gondolkodtatni a további célokat illetően. Te hogy vagy ezzel a kérdéssel?

Keresem a kihívásokat. Most az van, hogy egy sprinttávon, mire végzünk, addigra melegszem be. Más most a motiváció. Most már jobban passzol a középtáv, illetve tavaly nyertem hosszútávú világbajnokságot.

Viszont a hosszabb távok sokat kivesznek…

Igen, a hosszútávú vb után például két hétig nem nagyon volt kedvem komolyan sportolni. Azt a picit is csak pszichésen kívántam. Lassan 30 éve napi szinten mozgok minimum 1 órát. Ebben is kialakul olyan függőség, ami miatt nem lehet csak úgy abbahagyni. Valószínű soha nem fogom a sportot abbahagyni, legfeljebb más lesz az intenzitás, más az erre szánt idő.

Hogy éled meg a korral járó változást? Egyáltalán érzel már ezzel kapcsolatban bármit is?

Mindenképpen több időt kell szánnom a sportot kiegészítő tevékenységekre. Évek óta jógázom például. A táplálkozásra is jobban figyelnem kell. Egy ideje heti egyszer fogyasztok húst, ami gyorsabbá teszi a regenerációt. Illetve, ha szükséges, több pihenőnapot iktatok be. Most úgy néz ki egy hetem, hogy a hétfő a pihenőnap, amikor csak egy rövid, könnyű edzésem van, de minden további nap vannak edzéseim. Tavaly az Ironman távra heti 20-22 órát készültem, napi két edzéssel. Most heti 13-14 órákat sportolok.

Meddig szeretnél ennyit sportolni?

Ameddig tehetem. Az, hogy főállású sportoló vagyok, óriási kiváltság. Ha elmegyek egy osztálytalálkozóra, azt látom, hogy az én generációm tagjai között az egyik gyógyszerfüggő, a másik láncdohányos, a harmadiknak alkoholproblémái vannak, a negyedik elhízott. Én pedig egyáltalán nem érzem magam 40-nek.

2012-ben volt egy olyan törés az életemben, amin keresztül láttam, hogy munka mellett nem lehetek ott az olimpián. Akkor összeszedtem az összes kapcsolatomat, pénzt, fegyvert, paripát és addig-addig keresgéltem, míg kaptam egy lehetőséget, ami mellett teljes egészében a sportra tudtam koncentrálni. Ma már számos cégnek, márkának márkanagykövete vagyok, iskolákba járok motivációs előadásokat tartani, érzékenyíteni és mindemellett edzőként is dolgozom.

Edzőként milyen sportolói körrel foglalkozol?

Felnőtt amatőr sportolókkal foglalkozom. Van a sportolóim közt csak futó, csak kerékpáros, de triatlonos is. Nem vállalok túl sok felkérést, mert az egyéb munkáim és a családom mellett nem tudnék nagyobb létszámra személyre szabottan figyelni. Egyébként éveken keresztül egyáltalán nem használtam az edzői tudásomat, viszont folyamatosan figyeltem, ki hogyan dolgozik, ez a tapasztalat nagyon jó volt akkor, amikor edzőként kezdtem működni.