Döntsd el és fuss!

A tavaly októberi maraton óta, komolyabb futócélom nem igen akadt. Pontosabban voltak, de szépen lassan alább adtam belőlük. Egyszerűen, mert nem éreztem a formám acélosnak. Futogatok, időnként jól megy, időnként pedig igen vacakul, időnként baromi motivált vagyok, időnként pedig tökre nincs kedvem komolyabban futni.

Idén január-február környékén azonban azt gondoltam, hogy nyárra egészen biztosan nagyon kafán fogok állni mind fizikálisan, mind pedig motivációs szempontból, így gondolatban elköteleződtem egy hosszabb futás mellett. Ez pedig a Gran Trail Orobie névre hallgató, 70 km / 4200 m szintemelkedést tartalmazó terepfutóverseny Olaszországban. Első lépésként lefoglaltam a családunk számára egy ideális apartmant Bergamo-ban, ahol az esemény versenyközpontja van. Aztán teltek múltak a hónapok, míg nem elérkeztünk júniushoz és a nevezési határidő legvégéhez. Gyakorlatilag az utolsó napokban döntöttem el végleg, hogy benevezek. Sokat lamentáltam ezen. Próbálgattam magam közepesen hosszú távokon, gyorsító edzéseken, igazából egyik helyzetben sem voltam totál meggyőző magam számára, de a szívem és mondjuk a bátorságom, meg talán némi tapasztalat okán, végül mégis neveztem.

Ezzel együtt azt is elhatároztam, hogy futok még valahol egy 50-es körüli távot terepen, lehetőleg jó sok szinttel. Edzőfutásnak szántam. Megnézni, hogy kb. hol tartok most, hogy megy, mire kell majd figyelnem, kicsit felidézni a régi emlékeket, milyen hosszú órákon át menetelni. A következő lépés az volt, hogy kitaláljam, hol és mikor ejtsem meg ezt az edzést. Netán kivel, egyedül vagy keressek társaságot. A társaságot illetően rövid próbálkozás után úgy döntöttem, jobb lesz egyedül, a helyszínnel kapcsolatban pedig egy igazán hardcore útvonalra esett a választásom. Mondhatni a fizikális terhelés mellett kicsit az idegrendszeremet, a mentális állapotomat is próbára akartam tenni.

Az útvonalat, melyen futni készültem pár éve Norbival közösen találtuk ki. A saját otthonunktól indul a pálya és a János-hegyi Erzsébet-kilátóig tart, illetve ott egy fordítóval visszaindulunk ugyanazon az útvonalon. Oda-vissza „kör” tehát. Távra 26 km, szintre pedig szűk 1300 méter szintet tartalmaz. Hogy kijöjjön ebből egy 50 +-os edzés, egy kör után futottam még egyet. Közben hazaugrottam frissíteni, mondhatni ránéztem a srácokra, aztán a hazai depo után ismét elindultam. Elindultam a hűvös lakásból ki a forróságba, a büdös, izzadt cuccomban, hogy fussak további 26 km-t 1300 méter szinttel. Na ez volt az egyik legfőbb nehézsége ennek a futásnak. Délelőtt fél 11-kor indultam el otthonról ismét. A legmelegebb órákban kint botorkáltam hegynek fel és le.

Olyan ez az útvonal, hogy én speciel nagyjából egyik irányban sem tudok igazán jól futni rajta, mert felfelé is meredek és technikás és lefelé is, ugyanakkor viszonylag jól modellezi egy alpesi útvonal nehézségét, szóval lassan, komótosan haladtam, túrabotokkal felszerelkezve, ahogyan kb. Olaszországban is megyek majd.

Reggel fél 7-kor indultam és délután fél 3-kor érkeztem haza. Nem siettem, nem is kérte senki, hogy így tegyek, nem is volt rá szükség szerencsére. Közben megannyi gondolat jött- ment a fejemben, ahogy ez megszokott, ha futok és bár végig egyedül voltam, tök jó volt csak magamra figyelni, alaposan megélni a nehézségét és a szépségét ennek a hosszú edzésnek, hangolódni egy újabb hosszú versenyre. Komoly holtpontom nem volt, a második kör végére persze alaposan elfáradtam és forrt a fejem a hőségtől, de ez is a próbatétel része volt, hisz az éles versenyhelyzetben is lehet melegre, kánikulára számítani.

A srácok otthon közben bevásároltak, ebédet főztek, játszottak bent és kint, pihentek. Hihetetlenül jó volt hazaérni és finom ebédet enni, hűs citromos sört kortyolni, végre újra otthon lenni, lábat kicsit felrakni, vízhólyagokat szurkálni, tisztának, illatosnak és újra anyának lenni. Azt kívánom minden futó anyatársamnak, hogy olyan szuper, támogató élethelyzetből tudjanak indulni és érkezni a futásaikból, amilyenből én - például az elmúlt vasárnap.

Két hét múlva ilyenkor már Bergamo-ban leszünk, Norbi, az 5 éves és a 19 hónapos fiaink, a gyerekek apai nagymamája és jómagam. Én valószínű a másnapi futós holmimat rendezgetem, számolgatok, szénhidrátot töltök, pihenek, és nem pihenek, másnap pedig 13-15 óra közti időtartamban csodaszép környezetben menetelek. Érzem, hogy jó lesz, érzem, hogy ez kell nekem. :-)

A futásom adatai itt, a Strava-n láthatóak.