„A karrierem csúcsa még mindig előttem van” – interjú Virág-Erdélyi Zsófiával

RW: Pár hónapra visszaolvastam a posztjaid a sportolói oldaladon, ahol az olvasható, hogy nagyon nehéz összeegyeztetni a sportoló és az anya életét, nem ritka, hogy mélypontra kerülsz. Mi, vagy mik okozzák a legtöbb nehézséget ebben számodra és milyen kapaszkodóid vannak az igazán nehéz pillanatokban?

VEZS: Nagyon sokszor kerülök mélypontra, mert nem ott tartok jelenleg a futással, ahol szeretnék. Volt egy elképzelésem, hogy ebben az időszakban már egyéni csúcsokat fogok szaladgálni, de ettől még nagyon messze vagyok. Sajnos rá kellett döbbennem, hogy a testem és az elmém - és talán még a lelkem is bejön ebbe az egyenletbe - nem egy szinten voltak, sőt lehet, hogy még a mai napig vannak szintkülönbségek. Az elmém azt gondolta, hasítani fogok, csuda erős vagyok és megállíthatatlan, mint egy Terminátor. A testem ezeknek az elvárásoknak nem tudott megfelelni. Sajnos, nem vagyok Terminátor, és a lábaim közel sem tudnak olyan sebességgel menni, mint ahogy azt az elmém elvárná tőlük. A lelkem, meg szenved minden egyes nap, hogy megfelelően cselekszem-e a különböző napi szintű helyzetekben. Kételyekkel telve, de mégis magabiztosan nevelem a gyermekeim. Mindennapos gondolat a fejemben, hogy most akkor én jó anya vagyok? Bár szerintem - vagy szeretném azt gondolni - ez a legtöbb anyánál titkolt kérdés.

Az anyaság olyan bonyolult és elképesztően nehéz feladat, amivel minden egyes nap meg kell birkóznom úgy, mint mindenki másnak. Nagyon sokszor érzem magam egyedül és elveszve. Ez nem a legjobb kombináció ahhoz, hogy az ember sikeres legyen egy olyan elfoglaltságban, ahol szinte minden egyes nap a szíved, lelked ott kell hagyni az aszfalton vagy a rekortánon. Nehéz jól teljesíteni bármiben, ha közben más dolgokon agyalunk.

Ami a mélypontokon segít átlendíteni, az a saját magamba való hit. Hiszek magamban. Úgy gondolom, hogy vannak még bennem eredmények, amiket eddig nem sikerült előhoznom magamból. Ez a remény, ami hajt tovább és kiragad a sötét gondolatokból, hogy leszek még én valamikor gyorsabb. Lehet, hogy a folyamat lassabb, mint ahogy azt szeretném, de tudom, hogy eljön még az én időm. A karrierem csúcsa még mindig előttem van. Ez a gondolat, ami minden egyes nap segít, újra és újra felállni, megpróbálni, és küzdeni.

RW: Érdekes nagyon a sportolói pályád, mert még bőven aktív időszakodban váltál anyává, közben pedig él benned az a vágy, hogy élsportolóként is jól teljesíts. Mit gondoltál erről az időszakról az anyaság előtti időkben, számítottál arra, hogy ennyire nehéz lesz?

VEZS: Első gyermekem születése előtt minden meg volt tervezve. Nehézkes volt a felkészülés, de valahogy minden összeállt, úgy ahogy össze kell annak állnia, annak érdekében, hogy kint legyek az olimpián. Aztán az olimpia után kiderült, hogy újra várandós vagyok és megmondom őszintén, ez egy kicsit sokkolt, és aggodalmakkal töltött el, hogy mi lesz a futással. Ne értsetek félre, egy baba mindig áldás és örültem is, hogy újra egy csodás élet növekszik a pocakomban, de abban a pillanatban megijedtem.

A terhesség borzasztóan megviselt, mert találtak egy vírust a szervezetemben, ami csak akkor veszélyes, ha épp egy baba jelen van, amúgy meg észre se veszed. Szóval minden hónapban ultrahangra kellett járni, mindig azzal a gondolattal, hogy ne találjanak semmi problémát a picuromnál. Ez hatalmas stressz egy kismama számára. A szülésem programozott császár lett volna, mert első gyermekem is így jött világra, de végül egy nappal a kórházba való befekvés előtt a méhlepényem úgy döntött, hogy kicsit leválik. Így ébredtem hajnalban, erős hasfájásra és erős vérzésre. Az idősebb kisfiam, mit sem sejtve folytatta tovább az alvás és a szüleim rohantak át hajnali 3-kor, hogy ne maradjon egyedül, én meg azon aggódtam a kórházba vezető úton, hogy legyen jól a pici, és a nagyobb gyermekemre meg a frász fog rájönni reggel, hisz apa és anya is eltűnt. Ahogy beértünk, altattak és vágtak. A kisfiam másfél napot töltött inkubátorban. Egészséges azóta is.

Így indult el ez a felkészülésem, ezzel a lelki állapottal, amit lehet, hogy a mai napig nem tudtam feldolgozni. Szóval a kérdésedre a válaszom, gőzöm sem volt róla, hogy ennyire nehéz lesz. Két gyerekkel az élet meg még nehezebb. De minden szempontból.

RW: A tokiói olimpiára 2.29.30 a női kvalifikációs idő. A legjobbad az előző olimpiára futott kvalifikációd, 2.35.37. A másik út a világranglista alapján bekerülni a csapatba. Hogyan látod jelenleg, mik az esélyeid arra, hogy kijuss a jövő évi olimpiára?

VEZS: Országos csúcs futására nem látom az esélyem sem ebben az évben, sem a jövő évben. Az országos csúcsot Földingné Nagy Judit tartja 2:28:50-nel. De úgy gondoljuk az edzőmmel, hogy a világranglista alapján van esélyem kijutni. Remélem igazunk is lesz.

RW: Gondolkodtál már azon, hogy mi lesz az irány akkor, ha nem sikerül ezt elérned és nem jutsz ki?

VEZS: Ha nem jutok ki, akkor természetesen szomorú leszek, de ezen a dolgon nem agyalok egyelőre. Az én fejemben meg se fordul, hogy nem fog sikerülni. De ha nem sikerül, a futás ugyanúgy az életem része marad.

RW: Mi lenne számodra a sportolói pályád lezárásának elfogadható vége, és milyen terveid vannak az élsport utáni időszakra?

VEZS: Az országos csúcsot szeretném mindenképpen megdönteni. Ha azt elérném, akkor nyugodt szívvel tudnám a futócipőm a szögre akasztani. Jelenleg egy női jógaoktatói tanfolyamra járok, szóval valószínű ebben az irányban is szeretnék majd mozogni, illetve nem zárom ki azt sem, hogy edzőnek álljak. A nővéremnek jelenleg én segítek a futáshoz való visszatalálásában.

RW: Hol fogsz legközelebb versenyezni?

VEZS: Legközelebb Düsseldorfban fogok maratonin rajthoz állni, ahova még a Varsó félmaratonim előtt kőkemény célokkal érkeztem volna, de mivel azt a versenyem feladtam - rádöbbentem, hogy nem ott tartok, ahol szeretnék - így lejjebb adtam a saját magammal szembeni elvárásokat. Így most, nagyon örülnék egy 2:37-2:38-as eredménynek. Úgy gondolom, ebből tudnánk tovább építkezni már. De persze majd az adott nap kiderül minden, ezen a távon mindig történhetnek meglepetések.

RW: Hogyan élted meg a Vivicitta félmaraton női első helyezést?

VEZS: Nagyon boldog vagyok, hogy sikerült elérnem, amit kitűztünk célul. Hosszú idő után ez az első igazi sikerélményem, pedig azzal is tisztában vagyok, hogy ettől az eredménytől nem áll meg a lélegzete senkinek (1.18.02-t futott Zsófi, a szerkesztő). Az egyéni csúcsom pont 4 perccel jobb, de mégis nagyon büszke vagyok magamra, hogy a saját magam által gondosan felépített akadályokat legyőztem ezen a versenyen. A Vivicittán amúgy is mindig nagyon izgalmas futni, mert elképesztően jó hangulat uralkodik.