A börzsönyi Kör és mindenféle kapcsolódó történések, gondolatok

Köztük 32 egyéni és 10 páros teljesítés szerepel az eredmények között. 7 egyéni teljesítő és 1 páros több alkalommal is sikeresen célba ért. A legtöbbször Takács Krisztián Csipi teljesítette A Kört, ő hét alkalommal finishelt. A legjobb férfi idő Nyakas Gábor nevéhez fűződik, segítő nélkül futott 21 óra 28 percet. A leggyorsabb nő páros teljesítés során Szimandl Anita, aki 26 óra 27 perc alatt ért körbe Papp Gáborral, illetve az egyéni női teljesítők között Papp Tünde volt a leggyorsabb, neki 26 óra 56 percig tartott, amíg megtette a távot. Az első női teljesítő A Körön Csernus Brigitta volt, Takács Krisztián Csipivel vágott neki a távnak 2016. márciusában, Brigi ezt követően még két alkalommal sikeresen körbe ért, ráadásul egyéni teljesítőként (egy alkalommal segítő nélkül).

11 éve futok terepen, de a Börzsöny nem kapott sok figyelmet tőlem. Egyszer teljesítettem egy Börzsöny Éjszakai Terepfutóversenyt (2009), ami a Kemence-Királyrét szakaszon ment (47 km / 2300 m szint), (egy évre rá ugyanezt a versenyt feladtam a Szénpataki kulcsosháznál), kétszer voltam Tátralátó túrán (31 km / 1300 m szint, 2009, 2010), egyszer pedig egy nyári privát Vulkántúrán (43 km / 2200m szint) (2010).

A Kör az indulásától kezdve izgatott. Megmondani nem tudom, hogy miért. Valami miatt kitörölhetetlenül beférkőzte magát a fejembe. Először 2015-ben ejtett gondolkodóba az, hogy el kéne rajta indulni…de aztán más dolgok kerültek fókuszba, illetve idővel kiderült, hogy ismét gyermekem lesz. Bence megszületésétől kezdve itt a Runner’s World online-on egész jól vissza lehet olvasni az utat, amelynek a végén végül múlt szombaton nekivágtam A Körnek. Elsősorban páros indulásban gondolkodtam és nagyon szerencsés helyzetben vagyok, mert e tekintetben nem kellett messzire mennem, hogy megtaláljam az ideális társat. Norbival indultunk útnak.

Nem tudom, vajon elég munkát szántam-e a felkészülésre. Mindig az volt az érzésem, hogy lehetne akár többet is futni, de ennyi ment. A tervezett hosszú versenyek, futások teljesültek, mondjuk olyan rettenetesen magabiztossá egyik sem tett, és ma sem tudom, hogy még mennyi futás, verseny tett volna azzá.

A Kör számomra a paraméterei miatt közel ismeretlen kihívás volt. Nem futottam soha ennyit és ilyen hosszan. Az útvonalat idővel sikerült 70 százalékban bejárni. A maradékot Norbi futotta le. Kvázi felosztottuk magunk között a lefutandó távokat. Volt, amit mind a ketten ismertünk, volt, amit csak egyikünk. Igazi csapatmunka volt már a felkészülés is. Az egész útvonal karakterisztikáját persze ismertük mind a ketten, ahogyan a legnehezebb részeket is.

A rápihenés egészen hektikus volt. Mindig az - az élethelyzetem okán. Család, munka, nyüzsgés minden irányból, számolatlan mennyiségű teendő naponta – minden kisgyerekes anya ismeri ezt. Ebben a folyamatos háttér „zajban” készültem hónapokon át és az utolsó hetekben, napokban is. Persze a helyzetem több mint ideális, hiszen a munkámat itthon végzem, a családtagjaim pedig támogatnak és sokat segítenek. Belefért a hetekbe akár 10-12 óra edzés is.

Egyszeri időpontmódosítás után 2019. szeptember 28-án indultunk. Minden körülmény kedvezőnek tűnt ezen a napon – számomra. Norbinál azonban nem volt minden oké. Az augusztus végi Transalpine után valami elcsúszott nála szerkezetileg. Egy pár vagyunk a privát életünkben is, láttam, ahogyan nap nap után igyekszik magát összerakni erre a közel sem kicsiny vállalásra. Azt is tudtam, hogy tökéletesen nem sikerült. Szombat reggel, a Királyrétre vezető autóúton is azt taglalta, hogy hol fáj a lába… Mind a kettőnket nyugtalanította ez a helyzet.

Ettől függetlenül reggel 7 órakor elindultunk Királyrétről. Gergő, Balázs, Bea és Belák Balázs vállalták azt, hogy gondoskodnak rólunk az úton.

Az alapállóképességi zónámban kellett mozognom minél tovább. Ez az az intenzitás, amit, ha minden klappol, hosszú órákon át, gond nélkül tudok tartani. Könnyen, puhán futottuk a lejtőket, óvatosan meneteltünk felfelé. Mondjuk jó ideig tartott, mire megtaláltam a mozgásban a teljes komfortot és azért volt pár apróság, amivel viszonylag hamar kellett törődni. Például az egyik nagylábujjam körme részben elengedett már hetek óta, de még a helyén van. Viszont a lejtőkön, ahogy a cipő orrához közelebb került, időnként zavart, szúrt, mozgott… Ezért Márianosztrán már gyorssegélyben részesült és leukoplaszttal alaposan leragasztottam. Vagy ilyen kicsit bosszantó, de persze rendben lévő dolog volt az is, hogy nagyon sokszor meg kellett állnom rövid technikai szünetekre. Az enyhe idő ellenére sokat ittam és ennek megfelelően szépen működött a kiválasztás is. Gond nélkül és észrevétlenül pörögtek az órák. A Börzsöny nyugodt, kellemes arcát mutatta, az ösvények zömmel szárazok voltak, csupán némi vízátfolyásból adódó nedvesség vagy pára volt olykor észlelhető. Egyszerűen minden úgy volt jó, ahogyan akkor éppen volt. Semmi nem hiányzott, semmi nem okozott valódi problémát, jó iparos módjára gyűrtük a kilométereket. A depós csapattal jó ritmusban, jó helyeken tudunk találkozni, mindig vártam, hogy picit megtörje a futás amúgy kellemes monotóniáját a társaságuk. Örültem, hogy bíztatnak bennünket, nem pusztán a frissítés okán volt felüdülés találkozni velük.

Volt egy körülbelüli időtervünk, amit valójában azért gyártottunk, hogy a segítőinknek nyújtsunk némi támpontot. Ennek az volt az alapja, hogy olyan lány sporttársak korábbi Kör idejét vettük alapul, akikkel nagyjából hasonló időket szoktam futni egyéb távokon. Logikusnak és jónak tűnt az elgondolás… 27-28 óra közé lőttük be magunkat. Megközelítőleg tudtuk is tartani a tervet, bár nem volt cél, hogy feszesen hozzunk valami eredményféleséget, sokkal inkább az, hogy jó állapotban maradjunk minél tovább, illetve haladjunk, amennyire csak tudunk.

Érdekes volt megélni, hogy Nagybörzsönyt követően, 42 km-rel az indulásunk után volt egy pici, de annál ijesztőbb megrogyásom, amiből nagyon hamar kijöttem. A sárga háromszög meredek kaptatóján ért mindez, valószínű energetikai probléma lehetett, amit sikerült időben elcsípni és megoldani, de volt némi utózöngéje. Például az, hogy 1-másfél kilométeren keresztül éreztem a jobb oldali csípőmet, ami kicsit nyilalgatott az alhasamba és gyakorlatilag alig bírtam futni tőle az éppen kisimuló ösvényen. Csendesen pánikba is estem, de aztán amilyen hirtelen jött, úgy el is múlt. Hasonlóan mély emlék, amikor már jóval Nagy-Hideg-hegy után egyszer csak ráeszméltem, hogy már 9 órája vagyunk úton. Iszonyúan repülnek az órák egy ilyesfajta hosszú menetelés alatt. A Magyar-hegy lábánál volt az első olyan pontunk, ahol már meleg ételt is kaptunk (persze azért, mert így kértük). Levest, főtt rizst, főtt burgonyát pakoltunk, némi tejberizst, szendvicseket, kólát, géleket, mindenféle szeleteket, gyümölcsöket. Én jobbára a szokásos Sponser Competition-nel mentem, ami utólag nem biztos, hogy jó ötlet volt, illetve idővel kellett volna csökkenteni és mást is jobban fogyasztani. De alapvetően jól raktam össze a frissítést, amíg jól tudtunk haladni, nem volt emésztési zavar, vagy látványos eléhezés.

A Magyar-hegy utáni szakaszra már elvittük a fejlámpáinkat, mert tudható volt, hogy mire a következő találkozási ponthoz érünk, ránk sötétedik. Szép, de aránylag nehéz, technikás része ez A Körnek. Aki volt már a decemberi Vulkántúrán, ismerős lehet számára, itt annyi, hogy visszafelé megyünk. A túrabotok sokat segítettek mind a felfelé, mind pedig a lefelé haladásban. Köves, nehéz lejtőkön ereszkedtünk, közben az alkonyodó erdőben egyre több szempár villant meg a lámpánk fényében és a szarvasok mély, öblös bőgése is egyre sűrűbbé vállt. Közeledtünk a féltávhoz, tán már túl is voltunk rajta, de erőnlétileg, izomzatilag még mindig minden rendben volt, igaz a pulzusom addigra már esett valamennyit, de az emelkedőkön még mindig elértem a zóna tetejét.

Ahogy mentünk bele az estébe, majd az éjbe, egyre többször fel-felmerültek bennem a családunk megszokott esti rituáléi, megjelent az estére szétpakolt gyerekszoba képe, a Lego-tenger, amely majd mindent belep, a készülő vacsora hangjai, a fürdővíz zubogása, az esti mesék történetei, majd az álmukban szuszogó gyerekek ütemes légzése…

Az első Királyházi depózás volt a leghosszabb az összes korábbi közül. Vagy 20 percet elszöszöltünk a ponton. Öltözködés, kulacsok töltése, kajálás, pörgött mindenki körülöttünk és mégis. A következő szakasz nagyon hosszú volt, körülbelül 27 km-t segítség nélkül kellett megtennünk az éjszaka közepén. Azért döntöttünk úgy, hogy nem kérünk depót erre a szakaszra, mert úgy láttuk, hogy túlságosan körülményes és hosszadalmas átautózni például Pénzásáshoz vagy még beljebb (elvileg még előrébb is lett volna lehetőség autóval megközelíteni az útvonalat). Olyan szakasz előtt álltunk, amely A Kör legfuthatóbb útvonala. Az öltözékem úgy választottam ki, hogy abban bíztam, sokat fogunk futni. 1,75 l folyadék (részben izo), némi szendvics és gélek voltak nálam. Miután felkapaszkodtunk a sárga körön, futásnak eredtünk, nem volt már haladós, inkább kocogós a tempó, illetve olykor-olykor pici sétával kombináltuk. Valahogy azt láttam Norbin, hogy egyre nehezebben veszi rá magát arra, hogy fusson. Nem tudtam mit érez, korábban mondta, hogy futás közben jobban nyilallgat a lába. Úgy voltam vele, hogy mindegy, megyünk ahogy tudunk. A Mária-úti erdészeti úton folytatódott a kocogás-séta kombó, rémesen untam egy idő után ezt a hosszú egyenest, ingerszegény és kifejezetten álmosító volt. Egyedül a körülöttünk motoszkáló vaddisznók jelentettek némi „vígaszt” a sötét, csendes éjszakában. Tapsikoltam és kurjongattam nekik, hogy jól hallják, merről jövünk és még csak véletlenül se induljanak felénk. Tök jól elvoltunk így egymással, közben kifejezetten vártam a meredek zöld sáv kaptatót, ami aztán persze jóval hosszabb volt, mint ahogyan a bejárás kori emlékeim között szerepelt (egyébéként az összes emelkedő rövidebb, ha nem 80-90 km kilométerrel a lábakban kell megtenni, észrevette már más is ezt, hehe). Úgy terveztem, hogy a réten, aztán tovább a kék sávon már ismét fogunk tudni kocogni…

S ott ért az első igazán komoly döbbenet, hogy nem. Szinte alig volt futva megtett szakasz Drégelyvárig és utána. Elkezdődött bennem valami olyasmi, aminek akkor még nem tudtam, hogy mi lesz a vége. Már nem azt láttam, hogy Norbinak nem esik jól a futás, hanem az én lábaim voltak azok, amik már nem kívánták. Van ott persze alamuszi emelkedő is, de micsoda lejtőket engedtem el egy az egyben! Nehéz visszaadni, hogy mit éreztem, mert valójában semmi komoly fájdalmam vagy kellemetlenségem nem volt, csupán egyre mélyebb és mélyebb fáradtság gyötört. Elnehezedett a szemhéjam, alig bírtam nyitva tartani a szemem, percről perce lassult a haladás, szédelegtem, és se föl, se le semmilyen értelmes tempóban nem tudtam menni tovább, csupán elcsigázottan, végtelenül leszívva baktattam Norbi után. Mindeközben mentálisan is teljesen szétcsúsztam. Irreálisnak hatott idővel mindaz, amit szeretnék elérni, ami még előttem áll. Egyszerűen nem volt tapasztalásom arra vonatkozóan, hogy mi van ilyenkor és hogyan lehet ebből úgy kikecmeregni, hogy utána visszatérjen belém az élet legalább olyan szinten, hogy ütemes, erős gyaloglásra képes legyek. Számításaim szerint olyan tempóban, amiben haladtam, nem volt reális a szintidőn belüli célba érés. Már nem arról kellett gondolkodni, hogy megcsinálható, hanem arról, hogy elég-e a még előttünk lévő 10-11 óra a maradék 38 km-re és a hozzá tartozó 2000 méter körüli szintemelkedésre.

Persze ma, kipihenten, jó izomzattal és erővel, ez nem kérdés, de ott, hajnali 3 körül a Börzsönyi rengeteg mélyén, egészen vakmerő elgondolásnak tűnt, hogy folytassuk az utat.

115 km-nél 20 órányi futás-túra kombó után végül megálltunk. Segítőink nyilván szántak időt arra, hogy összerakjanak – elsősorban én szorultam rá – de határozottan és komolyon úgy láttam, hogy nincs hova tovább. Itt ennek a történetnek lényegében vége is van.

Sokféle gondolat kering a fejemben azóta is! Befejezni egy futást azért, mert csupán elálmosodsz – rutintalannak tűnik és az is. Többen állítják, hogy ki lehetett volna jönni ebből az állapotból – lehet, nem tudom. Illetve nincs tapasztalatom, hogy mennyi ideig tartott volna, míg jobban leszek és utána fel tudok-e pörögni újra annyira, hogy haladni tudjunk. 2011-ben teljesítettem a TDS-t, körülbelül 24 és fél órás idővel és emlékszem, hogy a végén volt egy hasonló mélypontom, aminek az alapja az álmosság volt, de nagyjából az utolsó 20 km-en belül ért a neheze, és ott már nem volt például komoly szint az útvonalban. Ráadásul szintidő problémák sem fenyegettek. Szóval hasonló, mégis más helyzet volt. Itt, A Körön olyan távolinak tűnt a cél, még úgy is, hogy a táv utolsó harmadában jártunk, ami teljesen szétszedett mentálisan.

Van pár dolog persze, amit ma már másként csinálnék, hiszen nagy tapasztalás volt ez így is és ki tudja, hátha fogom tudni idővel hasznosítani mindezt - akár ugyanezen az útvonalon.

Köszönöm Béla felkészítését, Norbi társaságát, a frissítőcsapatunk önzetlen támogatását, Mártinak, a gyerekek nagymamájának a jelenlétét és türelmét, edzőtársamnak, Zolinak a közös bejárásokat (megemlítettelek, hehe) és hát persze folytatás következik, hisz annyi minden van még azon a bizonyos bakancslistán…