Ne csináld utána! A férfi, aki felkészülés nélkül nyomta le az Ironmant

Íme Zeppelin története, amit saját maga mond el. De tényleg senki ne csinálja utána!

Auguszuts 3. 6:00
Salt Lake City

Rengeteg sportos barátom van, ezért találtam ki a DIY Ironman ötletét, hogy legyen egy felejthetetlen nyári programunk. Már rég tűztem ki magam elé ekkora célt, és be szerettem volna bizonyítani, hogy képes vagyok rá. De mindenki elutasított, ezért hetekig én is jegeltem az ötletet. Aztán az egyik augusztusi napon eléggé unatkoztam, szóval mondtam a barátnőmnek, Laurennek, hogy másnap lenyomom az egészet.

Rákerestem egy egynapos felkészülési tervre, de megtudtam, hogy legalábbb 6-12 hónap kell ahhoz, hogy induljak a versenyen. Olvastam, hogy a táplálkozás nagyon fontos, ezért vettem egy sajtburgert és egy mogyoróvajas turmixot, aztán este megterveztem az útvonalat. 3.9 kilométert kellett úsznom a helyi tóban, 180 kilométert bicikliznem és egy maratont futnom. Elterveztem, hogy mindezt este fogom elkezdeni, hogy elkerüljem a forgalmat, így még időm is lesz arra, hogy a hétfői munkanapra felkészüljek. Aztán aludtam.

Augusztus 4. 11:00
Salt Lake City

Az edzés teljes kihagyásának ellenére biztos voltam benne, hogy viszonylag könnyű feladat áll előttem. Életem felét hegyvidéken éltem le, ezért a sok emelkedő,a hideg és a levegő miatt úgy gondoltam, hogy el tudom viselni az Ironman teljesítésével járó kellemetlenségeket. Napközben elmentem barackot venni, kölcsönkértem a haverom, Drake bringáját, akitől rajtszámot és lámpákat is kaptam. Lauren elmondta, miért fontos a sótabletta, mellé pedig gofrit és energiaszeletet, banánt, fánkot, szendvicset és szárított marhahúst is pakoltam.

18:51
Tükör-tó, Uinta-hegység

Az Ironmanes úszásról mindig az jut eszembe, hogy az elején rengetegen vannak egymás mellett, aminek sok rúgás és kék-zöld folt lesz a végeredménye. Szerencsére a tóban pár horgászon és SUP-oson kívül nem volt senki, csak én, na meg Lauren és a lakótársam, Sean, akik egy kenuval kísértek (volt náluk egy kötél is, a biztonság kedvéért). A ruhám megvolt az úszáshoz, csak orrcsipeszt és szemüveget felejtettem el vinni. A technikám pedig hátúszásból és mellúszás-próbálkozásokból állt. 1:51:52 alatt sikerült is teljesítenem a majdnem 4 kilométert, de ekkor már nem lelkesedtem úgy a rám váró bringázásra.

21:00
Uinta-hegység

15 perc múlva felszívtam magam, felvettem a terepfutó cipőmet, aztán elkezdtem tekerni. Pár kilométer múlva a bringám első lámpája elromlott, így csak a fejlámpám mutatta az utat. Próbáltam figyelni az autókra, de a szarvasok jelentették a legnagyobb problémát: egy nőstény ugyanis pontosan az út közepén állt meg, én pedig nagyot fékeztem, és bíztam benne, hogy elmegy. Végül elszaladt, én pedig elképzeltem, ahogy a többi vadállattal rajtam röhög az erdőben.

Este 11 körül hallottam egy dörgést, jött is a zivatar, de nem volt esőkabátom. Ahogy a város felé tekertem, lassított mellettem egy autó, egy nő pedig kiszólt belőle, hogy a közelben van egy motel. Mivel csuromvizes voltam, nagyon csábító volt egy száraz, meleg szoba, de nem állhattam meg. Ekkor jöttem rá, hogy mennyire kemények is az Ironman versenyek. Az ágyamban akartam feküdni a barátnőmmel és a kutyámmal.

A Strava szerint még 10 kilométer volt hátra, ezért a városi parkban tekertem hajnali 3-ig. Közben jött is az érzelmi hullámvasút, aminek a végére már nem is éreztem rosszul magam, volt energiám, és reménykedtem abban, hogy tényleg sikerül teljesítenem.

Augusztus 5. 03:37
Salt Lake City

Bűntudatom volt, hogy Lauren fél négykor kelt miattam, de felajánlotta, hogy lefutja velem a maratont. Amíg a kulacsait töltötte vízzel, én ettek egy keveset. Az újonnan megtalált mentális erőm 16 kilométerig tartott, innentől végig azért könyörögtem, hogy sétáljunk. Lauren 6.4 kilométerrel többet futtatott az első frissítőállomásig (ami az otthonunk volt), aztán meggyőzött arról, hogy bontsam ki a második adag sótablettát is. Nagyjából reggel hatkor tértem vissza a házba kajáért és egy kávéért.

A változás akkor következett be, amikor már csak 14 kilométer volt hátra. A kutyánk is csatlakozott az utolsó szakaszhoz, úgy néztünk ki, mint akik a reggeli kocogásukat teljesítik éppen. Pedig ekkor én már fél lábbal otthon voltam, amint egy pastrami szendvicset eszegetek.

9:06 és utána

5 órányi futás után az Achillesem olyan volt, mint egy gumiszalag, amit a maximumra feszítettek. Az utolsó kilométernél már tényleg sétálni akartam, de amikor a házunkhoz értem, megláttam, hogy célszalag vár a teraszon. Erőt gyűjtöttem és futva szakítottam át. A végeredményem 13:26 lett. És vége is a kihívásnak, ugye? Nem éppen.

Hihetetlenül dehidratált voltam, emiatt hánytam, hőhullámokkal küzdöttem és minden porcikám elfáradt. Egy hétig alig tudtam járni.

Összességében 5-ből 2 csillagra értékelném a házi készítésű Ironmant. Senkinek nem ajánlom, mivel nagyon fájdalmas élmény lesz a vége. Ha valaki ennek ellenére is kipróbálná, annak annyit üzennék, hogy kell a második doboz sótabletta is.

Olvasnál még a témában?