Bodri Trail: amikor egy verseny hatalmas lendületet ad

A Bodri Trail volt az idei első versenyem, amit már nagyon vártam, mert kellett a visszacsatolás az alapozás sikerességéről, és ez volt az első versenyem a Miénk a Terep csapat színeiben. De ne haladjunk ennyire előre, menjünk inkább vissza a múltba!

14 évesen kezdtem el hobbi szinten montizni, ami 20 évig hihetetlen örömöt nyújtott. Az utolsó pár évben hosszú és extrémebb távokon versenyeztem, aztán jött egy kicsi törés, már nem okozta azt az örömöt a bringa, amit korábban, ezért elkezdtem futni. Hihetetlen volt futva felfedezni az erdőt, a lassabb sebességnek köszönhetően sokkal többet láttam belőle, nagyon élveztem a futást. Jöttek sorba a versenyek és azzal az eredmények is, VTM 4. hely, 6 órán belüli Mátrabérc, UTH 5. hely. Jól működött a bringából hozott állóképesség és a keringés. Aztán teltek az évek és a fejlődés elmaradt, a sokadik elfutott és elrontott verseny után jött az ötlet, hogy megkeresem Jakus Bélát, hogy dolgozzunk együtt és tanítson meg fejlődni. Béla az első beszélgetésünknél elmondta, hogy az első pár komolyabb eredményem után kíváncsi volt, hogy hova tudok fejlődni. Hát ez a nagy fejlődés elmaradt, volt pár jobb eredményem, de én olyan vegetálásnak érzem. Viszont most, hogy már egy éve együtt dolgozunk, kezdem érezni, hogy van még hova fejlődni!

Az idei volt az első igazán szépen felépített alapozásom, nem csak hosszú alacsony pulzusú edzésem volt, hanem kemény résztávok, tempós aszfalt futások és jó sok szintes technikás edzés. Tehát így álltam a Bodri Trail L-es távjának a rajtjához, de szerencsére azért ott volt az igazi versenydrukk is, hiszen nem tudtam, hogy kik lesznek a mezőnyben, és kinek milyen a formája. Béla egy elég magas pulzus maximumot írt a versenyre, és az már a rajt után látszott, hogy ahhoz, hogy versenyben maradjak egyes szakaszokon, nem lesz elég. Tehát jött a hazardírozás, 170 helyett, 173-175ös pulzus, csak a lefeléken ment a megadott zónába a pulzusom, így viszont szépen együtt tudtam haladni Dáviddal az élen. A pálya ismerős volt a régebbi versenyekről, csak annyi különbséggel, hogy idén -3 fok volt így a sár elmaradt, ennek köszönhetően viszont szinte aszfaltos tempóban haladtunk Danival. Mikor konstatáltuk, hogy eléggé sikerült ellépni a mezőnytől, akkor egy pici beszélgetésbe elegyedtünk és helyretettük, hogy honnan is ismerjük egymást. A beszélgetésünket, csak az órám csipogás és az előttünk áthaladó gyönyörű szarvas rudli szakította csak meg.

Egyikünk sem állt meg frissíteni a pontokon, így arról nem tudok nyilatkozni, hogy milyen volt a választék. Mindketten hozott anyaggal dolgoztunk, én 4 gélt és ½ liter izót vittem magammal, kellett is az energia, hiszen a tempónk nem lassult. Szerencsére jól működött a bevállalós pulzus, nem jött a kalapács, mint a régi elfutott versenyeken. Ránéztem az órámra 25km 1:45perc, ez két dolgot jelentett, hogy már csak 15 kilométert kell futni, és hogy nagyon komoly az átlagtempónk. Tovább hullámozva a Szekszárdi dombságon, át a gyönyörű Sötétvölgyön, gyorsan be is értük a rövidebb távok mezőnyét. Ez mindig új energiát ad az embernek, lehet egymást biztatni és nem csak a fákhoz képest látjuk a tempónkat. A célegyenes felé úgy nézett ki, hogy Daninak nagyobb erőt adott az előzgetés, mint nekem, mert olyat tudott fokozni, amivel én már nem tudtam felvenni a versenyt. Így már csak arra koncentráltam, hogy a célig tudjam tartani az igen magas intenzitást. 1,5perc hátránnyal, 3:05-ös idővel sikerült beérnem a 2. helyen.

Úgy érzem, kezd beérni a lassan egy éves közös edzés Bélával. Nagyon szépen köszönöm Öcsiéknek a hihetetlen jó szervezést. Jó érzés volt felállni a dobogóra és átvenni a testvérem által kötött egyedi Bodri Trail-es Sapivan sapit. Na ilyen sapkája rajtam kívül csak a 17 embernek lesz. A következő versenyem a Gánt Trail lesz, kíváncsi vagyok, hogy hogyan sikerül egy hét alatt a regenerációm.