"Ez a futás adta meg azt, amit az ultrázásban kerestem" - interjú Blaskó Mihállyal

runnersworld.hu: A Phedippidész Runt egyedüli magyarként, először teljesítetted.

Blaskó Mihály: Elsőként teljesítettem, mert ez egy fiatal, egyelőre még nem agyonreklámozott verseny. Idén negyvennégy induló volt, húszan értünk célba, én tizennegyedikként. Öt év múlva nyilván sokkal többen lesznek rajta. De nem az “első magyarkénti” futás volt a motivációm.

Ez a verseny majdnem ugyanolyan, mint a Spartathlon, de kiszélesített időintervallumokkal szervezik. A Spartathlonon harminchat óra a szintidő, itt negyvenkét órán belül kell beérned Spártába, és utána négy órán belül már el kell indulnod vissza, Athénba. Talán ez volt az első olyan versenyem, amikor percre pontosan értem oda Korinthoszhoz és Spártába, úgy ahogy megálmodtam magamnak, ahogy a tervemben volt.

A Sparathlonon nem alszanak a versenyzők és megpróbálják a harminchat órát egyben lefutni. Te ezen mennyit aludtál?

Hat órát. Ez itt mondhatni kötelező, nincs olyan futó, aki ezt alvás nélkül végigcsinálja. A győztes egy nappal előttem ért be, de ő is aludt két-három órát. Kell a pihenés a szervezetnek, nem lehet négy napon át, alvás nélkül kizsigerelni. Az egy-két órás alvás elég volt. Egyszer voltam a teljesítőképességem határán, felvizesedtem, látszott az arcomon és a testemen is, hogy baj van. Úgyhogy időnként aludtam egy kicsit, földön, műanyag széken, szalagkorlátnak dőlve, vaspadon.

És mit ettél közben?

Vittem géleket, rengeteg energiaszeletet, és próbáltam minden olyan ponton, ahol lehetett, meleget enni: levest, főtt krumplit, tojást tömtem magamba. Kétszer álltam meg egy kisboltnál sajtot venni. Édesanyám sós süteménye mindig ott van a táskámban, azt küldtem előre is Spártába. Kiflit szoktam még enni, és viszek magammal magas kalóriatartalmú zacskós ételt, amit a perui dzsungel ultrára is vittem, felöntöm vízzel, négy perc múlva meleg. Számoltam a kalóriát, naponta háromezret tudtam bevinni, az a futáshoz nagyon jó szám.

Fájdalomcsillapítás volt?

Nem, az nincs soha. Nem tartom sportszerűtlennek, de nekem nem fér bele. Ez az én hülyeségem, bár tudom, hogy ez sokak számára elfogadott. Ha tényleg akkora a fájdalom, ott komoly baj van és meg kell állni. De az én fájdalomküszöböm elég magasan van, jól viselem.

Mire gondoltál amikor beértél Athénba?

Hogy nincs szállásom, és hol a fenébe tudnék lefeküdni, amíg délután indul a gépem. Örömöt nem éreztem, de nyilván azért, mert ez a futás adta meg azt, amit az ultrázásban kerestem. Mentálisan, lelkileg, szellemileg olyan négynapos utazás volt, amit mindenkinek kívánok. Sportoljon bármit, kapja meg ezt a kiemelkedést és azt a boldogságot, ami ilyen szenvedés közben, alatta, és utána jön. Gyönyörű volt az út, rengetegszer futottam fejlámpa nélkül a hegyekben, úgy hogy senki nem volt körülöttem. Nagyon ritka, hogy ekkora hatalmas csendben tudsz létezni, fölötted az ég, a telihold, a csillagok, a hegyek. A történelemnek, a mitológiának minden mozzanatát érzed, ott van a levegőben. A befutónál azt éreztem, amit eddig nagyon kevés ultraversenyen, hogy ide vissza kell jönni. Maga a cél nem volt nagy boldogság, de azóta meg lebegés van.

Volt olyan, hogy ledobta az agyad a szíjat?

Kétszer is. Először Spártából visszafele a hegyen fölfelé kanyarogtak előttem a földön az útjelző fények, és kis mesefigurákat láttam, le is térdeltem megnézni fejlámpával, hogy milyenek. De ebből gyorsan kijöttem. És az utolsó negyven kilométeren az emelkedő autópályán, miközben nagyon kellett figyelnem a kamionokra és az autókra, teljesen elvesztettem az időérzékemet. Úgy tűnt, mintha ezt már megtettem volna egyszer, mintha tudtam volna már, hogy mi jön. Nyilván az agyam játszott deja-vu-t. Ilyen soha nem volt még, érdekes, szürreális volt. Két sráccal előzgettük egymást, egyszer megfordult a belga srác és jött velem szembe, kérdeztem hova megy, mondta, hogy csak megyek, gyere velem. Aztán magához tért. A spanyol futóval, akivel elég sokat kerülgettük egymást, írt nekem , hogy mi történt velünk, hol voltunk, mert nem emlékszik az utolsó öt-hat órára.

Ha már az agynál tartunk, tudod azt, hogy az ultrázás mennyit rombol a testeden?

Tisztában vagyok a kockázatokkal, és azzal is, hogy kilenc éve futok és azóta nem voltam beteg. Nem fáztam meg, és nem kaptam el az influenzát. Tény, hogy külsőleg keveset változtam, de jobb erőben érzem magam, mint valaha. Látom, mit bírok teljesíteni munkában, hogy mire vagyok képes. Nem fáj semmim, reggel felkelek, nem fáj se a lábam, se a térdem, semmim. Figyelem az alvás minőségét, mérem a cukromat, a pulzusomat. Évente megyek vizsgálatokra, ahol rendre azt mondják, hogy az állapotom jobb, mint azt a életkorom indokolná. Ha húsz év múlva összeesek, és azt fogják mondani, hogy futás miatt történt, akkor így jártam. Nyilván nem erre van kitalálva az emberi test. Az emberek ezt sokszor összekeverik, azért mert futottál kilencven órát, vagy egy spártát, a hétköznapjaid nem abból állnak, hogy futsz hetente kétszáz kilométert. Tisztelet a kivételnek, mert van, aki valóban ennyit edz.