Az újrakezdés öröme

Voltak olyan időszakok az életemben, amikor a maximumon tudtam pörgetni az edzéseket, mentek a kemény résztávok és hétvégén a többórás futások is. Lebegtek célok a szemem előtt, mindig egy újabb, ami előrelépés volt, kicsit elérhetetlen, de épp annyira, hogy tudjak érte küzdeni. Na, az elmúlt 7-8 hónap nem ilyen volt.

Sérülés, különböző élethelyzetek, és minden jött, ami gátolt a futásban. A sérülést leszámítva élveztem is ezeket, hiszen nem vagyok profi sportoló, nem tud mindig a futás lenni a TOP3-ban, és baj is lenne, ha nem így lenne. Ennek viszont következményei vannak. Hiszen nyilván a teljesítményed nem javul, de nem is stagnál, ha fele akkora távokat futsz, mint korábban, plusz nem résztávozol, a hegyen pedig inkább sétálsz, és „csak” lelkileg töltődsz futás helyett....

Ilyenkor nem csak testileg, de mentálisan visszaesel. Azt vettem észre, hogy sokkal rosszabbra kategorizálom be magam fejben (még annál is), ahol épp jelenleg tartok.

Viszont, ami csodálatos, hogy éppen csak elkezdtem újra edzésterv alapján futni, keményebb edzéseket is nyomni, de máris érzem, hogy élek. Bár egy csoportos pályaedzésen az élmezőnyből visszaestem a végére, egyáltalán nem zavar, hiszen tudom, hova juthatok el, ha újra normálisan futok. És ez a visszaesés újra tökéletesen megmutatja majd, hogy a futás mindig annyit ad vissza, mint amennyit beleadsz. Nincs manipuláció, nincs kertelés. Csinálod? Akkor megy! Nem csinálod? Ne csodálkozz, ha nem!

Élvezem, hogy izomlázam van egy olyan futástól, ami egy éve ilyenkor meg se kottyant, és hogy bár a pulzuszónáim kissé átalakultak, szóval minden viszonyítás kérdése, kihajtom magam, mint állat, kiráz a hideg a 400-ak végén. Ú, de hiányzott már ez az érzés!