A rákattanástól a megbékélésig

A felnőttkorban elkezdett és berögzült futásnak megvannak a maga nagy mérföldkövei. Ezek a mérföldkövek sokaknál ugyanazok vagy legalábbis nagyon hasonlóak. Lássuk, melyek azok a fokozatok, amelyeken keresztül a kezdő futó eljut oda, hogy normalizálódik a helyzet, és a futás az élete részévé válik. Úgy és annyira, ahogyan ő szeretné.

A rákattanás

Futni sokan és sokszor elkezdenek, amíg azonban nem kattan rá az ember, addig mindezek csak próbálkozások maradnak. Amikor azonban ez megtörténik, és elkezdjük azt érezni, hogy megy ez és jó ez, akkor nincs megállás. Ilyenkor esünk szerelembe a futással: már nem zavar, ha esik az eső, hideg vagy meleg van, csináljuk így is, úgy is. Aztán már programokat is lemondunk miatta, és képesek vagyunk totális prioritásba helyezni. Környezetünk ekkor még csak gyanakodva figyel, esetleg irigykedik, vagy egyenesen büszke arra, hogy végre kitartóak vagyunk.

A beruházás

Eljött a jutalom ideje! Olyan sokat és olyan rendesen futottunk, sőt, valószínűleg le is fogytunk, hogy igazán megérdemlünk egy kis jutalmat. Egy drága futócipő, egy menő futónadrág – vagy bármi, amiben egy kicsit jobban nézünk ki a futópályán – indokolttá válik. Többé nem sajnáljuk a pénzt a legjobb cipőre és a legjobb melltartóra, mert pontosan tudjuk, ennek mekkora szerepe van a kényelmes futásban.

A világgá kürtölés

Atyaég, mekkora császár vagyok, ezt mindenkinek tudnia kell. Ismerős érzés, ugye? Van, aki beéri azzal, hogy minden futását posztolja a létező összes közösségi médiás felületen, sokan azonban ennél tovább mennek. Futóblogban, vlogban, cikksorozatban gondolkodnak, mintha a futással kapcsolatos gondolataik és eredményeik teljesen egyedülállóak és újszerűek lennének. Ezt az érzést azonban igazán jó és hasznos dolgokra is lehet fordítani: ilyenkor kezdenek sokan jótékonysági futásokhoz csatlakozni és különböző adományokat gyűjteni a futás segítségével.

A versenyzés

Nagyon jól alakulnak a dolgok, egyre jobban megy a futás, ideje elindulni egy versenyen. Az első szinte mindenkinek euforikus. Ilyenkor tapasztaljuk meg, mekkora közösségnek vagyunk a tagjai, hogy mindannyian egy célért küzdünk, és végre megértjük, miért éri meg súlyos ezreket fizetni azért, hogy kilométereket futhassunk a betonon a tűző napon. Aki ezt megérzi, az az elején valószínűleg minden létező versenyen elindul, gyűjti az érmeket és folyton az internetet böngészi, hogy az összes létező futóeseményről tudomása legyen. Szinte kötelező állomás az Ultrabalaton! Aki egyszer rákattan a futásra, az 99%, hogy legalább egyszer az Ultrabalatonon találja magát. A környezetünk ilyenkor kezdi az „ez már nem normális” dolgot szajkózni, amitől mi még büszkébbnek érezzük magunkat.

Az időhajsza

Ok, megvolt néhány verseny, megvannak a távok, ideje gyorsulni. Ilyenkor születnek meg az időeredményekkel kapcsolatos reális, illetve irreális elvárások. A két órán belüli félmaraton, a négy órán belüli maraton, és még sorolhatnánk.

A tudomány korszaka

Az időeredményekhez persze nem elég, ha futunk ész nélkül. Kellenek a tudományos alapok is. Ebben az időszakban megveszünk minden szaklapot, folyton a magyar és a nemzetközi futóoldalakat bújjuk, valamint megtanuljuk és használni kezdjük az idegen kifejezéseket. Álmunkból felébresztve is tudjuk, mi a különbség a fartlek és a speed run között, és hogy teljes legyen a kép, megvásároljuk a szükséges kütyüket is. Némelyek ilyenkor annyi technikai berendezéssel indulnak futni, mint egy egyszerűbb robot, és hajlamosak társaságban is csak erről beszélni. Környezetünk ekkor kezd komolyan aggódni, netán terhesnek tartani a társaságunkat.

Az első sérülés

Jajj, az első sérülés az szörnyű. Egy jó nagy pofon az élettől, hogy: „Mi van, azt hiszed, úgy futsz, ahogy akarsz?” Valami, ami megállít minket, pont akkor, amikor megállíthatatlannak érezzük magunkat. Sokunk ugye a sérülés ellenére is folytatja a futást, aztán idővel kitapasztaljuk, mit lehet és mit nem, mi éri meg és mi nem. Ilyenkor ismerkedünk meg az összes futósérülés latin és magyar nevével, és ilyenkor fogadjuk meg azt is, hogy mostantól mindig bemelegítünk és nyújtunk, csak ebből jöjjünk ki.

A „na jó, én ezt abbahagyom” korszak

Mint minden szerelem, a futással kapcsolatos szerelem is meglehetősen szenvedélyes. És megvannak a maga mélypontjai. Nem jön az időeredmény, sőt, lassulunk, nincs motiváció, már megint itt a csonthártyagyulladás... sok oka lehet, hogy úgy érezzük, elegünk van a futásból. Ezeket a mélypontokat azonban előbb-utóbb minden hősszerelmes legyőzi, és utána újult erővel csapatja.

A „hogyan tovább?”

Egy nagyon fontos korszak: amikor túl vagyunk ezeken az állomásokon, és el kell döntenünk, hosszú távon hogyan lesz életünk része a futás. Az igazán kemények szintet lépnek, és triatlonozni vagy ultrázni kezdenek. Akik a változatosság hívei, azok terepre mennek. Akik közben családot alapítottak, megtanulják elengedni korábbi céljaikat, és elkezdik örömüket lelni a gyerekekkel való közös mozgásban. Sokan csak úgy egyszerűen megnyugszunk a futásban. Szépen csendben csináljuk, ahogy jó nekünk, de már nincsenek elvárásaink magunkkal szemben. Vannak, akik folyton abbahagyják és folyton újrakezdik. Előbb-utóbb mindenki, aki már nem tudja elképzelni az életét futás nélkül, megtalálja a saját útját. Kellemes útkeresést!